Ilyen címmel volt már bejegyzésem az előző blogon.
És akkor beszéljünk az érzelmekről, ja nem, a zenéről. Bár ez a kettő összefügg. Mai nap Beatlesen kívül hallgattam viszonylag sok Lajkó Félixet, viszonylag kevés Palya Beát sokszor és most ott tartok, hogy Ghymes, ha már szüleim Ghymes-fesztiválon mulatnak. Úgy látszik, a csütörtöki fél óra etno rock koncert megtette a hatását, egész nap kedvem volt világzenét hallgatni. Néha a sok Beatlesen, Quimbyn, minden más egyeben kívül szüksége van a lelkemnek ilyesfajta muzsikára. Kezdek rájönni arra, hogy az érzelmeimet legjobban a nép-, világzene hozza ki legjobban. Mert bár szinte csak oylan zenét szeretek hallgatni, ami valamiféle érzelmet hoz ki belőlem, meg energiája van, de most a szikraszemű elérte azt, hogy elkezdjek sírni. Csak úgy, amint jött, oylan hamar vége is lett, könnycseppek nélkül, de sírás volt.
Koncert közben fűben ülve, amikor még az énekesnő is mondta, hogy egy igazi, táncolós dal jön rájöttem, hogy mennyire hiányzik az, hogy ne csak szeressem, de érezzem is a népzenét. Mert -sajnálatos módon- nem tudok néptáncolni (bár táncolni se), és így nem teljes az élmény. Élvezetes, de nem az igazi. Végül is mindegy. Szeretem és ez a lényeg. Nem mondok olyan közhelyeket, hogy a zene a élet, mert ez nem igaz, de nagyon fontos az életben. Kiegészít, aláfest, hozzásegít, felemel, néha lehúz, de mindenképpen hatással van az emberre. Na jó, ez elég közhelyes lett, viszont igaz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése