1: Megvan a HH pulcsim és így teljes a boldogság
2: vagyis úgy teljes, hogy tegnap voltam Quimby koncerten és akkor egy keveset szólok arról is.
Jó volt (ide nekem a leggazdagabb szókincsért járó díjat, köszönöm). Tényleg. Nem eufória, azt én koncerten nem tudom tapasztalni, vagy csak túl fellengzősen hangzana, vagy szimplán meguntam isteníteni a dolgokat, mikor nem belülről jön. Szeretem a Quimbyt, még mindig előkelő helyen van a szívemben, de az igazat megvallva elég régen hallgattam már őket. Mindettől eltekintve, valami határtalan boldogság áradt szét bennem mind a koncert előtt, mind közben. Vigyorogtam, még a zenék közben is, és bármennyire is keveset vagy régen hallgattam őket, azért harminc dalból huszonötnek tudtam a szövegét (igen, felírtam az összes dalt, amit játszottak... igen, sorrendben). Nekem valahogy akkor jön át, vagy én akkor tudom igazán jól érezni magam, ha éneklem. Ha felismerem mi az a szám, amit épp elkezdtek játszani. Nem egy olyan dal volt, ami elején fél percen keresztül mereven álltam, hogy rájöjjek mi az, és miután eszembe jutott, már vígan énekeltem. Ilyen ez.
Szökik a gáz, szökik a levegő, tele a tár, ölel a szerető.
Úgy a jó, ha nincs semmi rizikó, üres a szív, de hajt még a libidó.
Egyébként meg nagyon élveztem. Énekeltem, felhívtam emberkéket, dülöngéltem, nem voltam a tömeg közepén, de ami kellett megvolt. Amúgy meg mindenki hihetetlen aranyos a zenekarból, tök elegáncsosak voltak, Tibcsi úgy indított, hogy mindenkit köszönt a karácsonyi bulijukon és végig látszott rajtuk, hogy élvezték a zenét. Én mindenképpen. Nem tombolósan, nem sikítósan, nem képkészítősen, nem táncolósan, nem végeazéletemnek érzések közepette, de annyit elértek, hogy újra rájöjjek, mennyire szeretem őket, és hogy amit csinálnak az továbbra is tetszik. Ennél nem is várhatok el többet.
Ami viszont egyedüli és új volt ezen a koncerten az az, hogy jobban figyeltem a szövegeket. És még jobban tisztelem most már a tagokat. Tibit. Meg Liviust. És kezdem túlragozni. Az Otthontalanság otthona minden sora ijesztően igaz néha. És akkor még nem beszéltem a Libidóról. A Turning to the blue meg így is az egyik kedvencem, és most is annyira jajjnemcsöpögök.
A Magam adomat játszották utoljára, azt hallottam először tőlük és bármennyire is elcsépelt, népszerű, hogy hipszerkedjek mainstream az a dal, tényleg gyönyörű és tényleg imádom. Minden egyes betűjét. Tumblrön is annyi volt mellé a komment, hogy szavakkal bánni. Egyszerűségében összetett. Nem fogok olyan szavakat használni, hogy mély, vagy megérintő, szívhez szóló, mert lehet, hogy igen, de mégsem. Nekem tetszik, most még enyhe voltam és ez így van jól. Nagyon jól.
Ahogy én éreztem magam a koncert közben...
Indul az agy a szív és a tüdő, jó veled mikor csúszik az idő.
Remeg a hús a csontban a velő, észrevétlenül szalad az idő.
