Én vagyok az egyetlen ember, akivel jó lenne egyszer

Olyan sokszor világosodtam meg mostanában, hogy az még nekem is furcsa. A vicc az, hogy ezek nagy része triviális igazság, de azért jól esett rájuk ébredni.
Vagy valami ilyesmi.

Ha nem lennék annyira elhavazva, mint amennyire el vagyok havazva, akkor írnék egy bejegyzést arról, hogy el vagyok havazva, de mivel annyira el vagyok havazva, nem írok.

Éljen. Az általános emberi magatartáshoz híven itt ülök és panaszkodom a teendőim sokaságáról, valamint az időhiányról, ahelyett, hogy a teendőimet végezném szorgalmasan, de ugye én miért tennék olyat.

Az interjú legépelésén, a pályázat, esetleg a házi megírásán túl annyival érdekesebb dolgok vannak. Például a gráfelmélet, vagy A kozmosz éneke, vagy az Oscar elemzése. Annyira érdekel mind, és ímmel-ámmal foglalkozom is velük, de igazából nagyon egyikkel sem.

Valahogy nem lep meg.

Nothing's alright, nothing is fine

Nem tudom. Most kedvem lenne sok-sok klisés, ám releváns idézetet ideírni, de azért mégsem süllyedek le arra a szintre. Csak valahova jó írni. Beszélgetni kéne, de van olyan, amit egyszerűen nem lehet kibeszélni, mert a szenvedő alany én vagyok, nekem kell megoldanom az általam kreált problémákat. Jajj. Aludni kéne, már megint nem sikerült időben ágyba kerülni egyik nap sem, pedig a hétvége pont arra lenne való, hogy aludjak, nem? Ja, nem. Kár.

Na akkor Papa Roach még párszor és elmegyek durmolni.

And I'm looking for a miracle

Péntek körül meg úgy mostanában volt bennem olyan, hogy nem tartozom sehova, az emberek igazából nem szeretnek. és ezt most nem úgy kell érteni, hogy nem szeretnek, csak valahogy olyan ez, hogy megkedvelnek, mert szimpatikus vagyunk és ennyi. Szeretni már csak nagyon kevesen képesek. Ez a különbség köztem és Panka között. Lehet, hogy ha egy társaságba egyszerre kerülünk be, engem fognak hamarabb megkedvelni a sziporkázó humorérzékem és a szellemes beszólásaim miatt (nem) (de), de hosszú távon biztos ő lesz a kedvelt, szeretett, mert igazán jótét lélek, és bármennyire is piszkálom emiatt, még humora is van. Szóval nem olyan kőbunkó, mint én, persze hogy szimpatikusabb. 

Az osztályban is az elején minden nagyon jó, minden nagyon szép, aztán itt tartunk januárban, nekem még mindig egy olyan ember, akivel igazán jóban lennék, vagyis közel olyan szinten, mint volt osztálytársakkal, akiknek amúgy shoutout, mert ez a hatos kis csapat imádnivaló és fantasztikus, hogy még mindig és hétről hétre és ez szerintem nem is nagyon fog változni, kopkopkop. Körülöttem mindenki puszipajtás, meg délután ide-oda járkál együtt forrócsokizni and I'm sitting here... 

És valahogy mindig ezt érzem, aztán rájövök, hogy jó nagy része magam miatt van, én vagyok olyan, amilyen, vállalnom kell a viselkedésem következményeit. Meg arra is, hogy igazából nem annyira súlyos a helyzet, mint amilyennek látom. Meg ki a kicsit nem becsüli, az a kicsit nem becsüli, van nekem barátom épp elég, akinek meg nem kellek, azt ott egye meg a fene. 

Egyébként Dénessel remekül kibeszéltem az aggodalmaimat, utána meg a társasággal filmeztünk, és gofrit ettünk, szóval egy szavam sem lehet.

Eltűnt a zöld Trabant az egyik ház elől.
Most hogy fogok minden nap szerencsét találni sulimenetel közben?

Karácsonyi összegzés

Az újévi az túl kommersz lenne...

Kezdjük a rosszal:
Szandi nem jön
Nincs meg a Hollywood Hírügynökséges pulcsim*
Nincs hó
Nem láttam sem a Blájen életét sem a Gyalog galoppot

Folytassuk a jóval:
Itt van a kiscsalád
Gyros lesz az ebéd
Kaptam két könyvet karácsonyra és mind a kettő nekem való
Tegnap csináltam forralt bort és finom lett
Barátok jóvoltából gazdagabb vagyok egy Beatleses bögrével és egy Beatleses jegyzetfüzettel
Tegnap nyertem társasjátékban
Készen vagyok a németházival
Tudok olvasni (sokat)

Fejezzük be a legjobbal:
Ma este Quimby koncert!

Szóval sokkal több a jó, örülni való, mint a rossz, pár nap késéssel megérkezett a karácsonyi hangulatom, mindent és mindenkit szeretek, örülök, olyan vagyok, mint aki kicsit többet ivott a kelleténél, azt is mondhatnám, hogy minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel megvagyok elégedve.

*Ez egy érdekes történet. Az úgy volt, hogy viszonylag hosszas gondolkodás után hirtelen felindulásból megrendeltem egy férfi S-es fekete HH pulcsit az Úr 2012. évében október hó tizedik napján, ami szerdára esett. Tehát megrendeltem és örültem a fejemnek, hogy jajjdejó, legalább egy karácsonyi ajándéknak biztosan tudom a kilétét. Hogy hogy nem, már pénteken megérkezett, örömködtem és szerencsére, vagy a rendkívüli meggyőzőképességemnek köszönhetően a hétvégén nálam lehetett a 24 órás vetélkedő miatt. Akkor még megvolt. Elvittem, nem viseltem, hazahoztam, szeretgettem, felvettem, majd le, így telt a vasárnap. Aztán hétfőn eszembe jutott, hogy ez igazából karácsonyi ajándék, ergo nem kéne hogy nálam legyen. Így szépen visszaraktam a borítékba, majd odaadtam idösapámnak. Elvileg.

Aztán hétfőn kiderült, hogy nincs meg. Először azt hittem, hogy apa csak szórakozik velem, de nem, megnézte mindenütt (elvileg!), és nincs meg. Akkor szenteste még ajándékosztás előtt átnéztem a mi szekrényeinket, de nem. Sehol sincs. Gondoltam a garázsra, de nem valószínű, hogy ott van. Jelenleg senki nem keresi, nekem hiányzik, mert tudom milyen jó érzés, ha nálam/rajtam van, és nem, nem vicces, hogy az egyik (talán legjobban várt) karácsonyi ajándékomat nem kaptam meg. És most nem arról van szó, hogy itt panaszkodom, miközben sok szép dolgot kaptam ajándék gyanánt, miközben néhány családnak még töltött káposztára sem telik (egyébként nem töltött káposztát kell enni karácsonykor, hanem halászlevet, csak szólok). Egyszerűen csak szükségem van rá, és sokkal rosszabb úgy várni valamire, ami talán meg sem lesz, amikor tudom hogy már megvan, itt van, csak nem tudom hogy hol és nem lehet az enyém; mint úgy várni valamire, hogy láttam valahol és ábrándozok arról, hátha az enyém lesz. 

Ez egyszerűen szar érzés na. Poén, nevetséges, szinte természetes, hogy ilyen megesik velünk, de azért mégis jó lenne, ha meglenne. Tényleg.

Az mennyit árul el rólam, ha írásban kérlelem magam, hogy tanuljak?

Hja, valahogy így állunk. Állok.

Gondolkoztam azon, hogy írjak-e sok-sok mondatot attention seeker módban, de inkább elvetettem az ötletet. Bőven elég az, hogy van blogom. Meg twitterem. Meg facebookom. 

Hadd jegyezzek meg annyit, hogy tegnap csodaszépen esett a hó, képzeletben úgy tapsikoltam, mint egy retardált fóka, és rájöttem, hogy az osztálytársaim puhányak. Az természetes, ha télen, hidegben fázik az ember. Én is fázom, a rengeteg réteg ruha ellenére is, de a friss levegő mégiscsak fontosabb. De nem. Legyen jó meleg és pusztuljunk bele az oxigénhiányba. Ha kinyitom az ablakot/ablakokat, pár másodperc alatt már hárman ordibálnak rám és csukják be az ablakot. Biztos nekik van igazuk. Nem.

Bármennyire is a város, és talán a megye legjobb gimnáziumába járunk (a tanulás szót nem kockáztatnám meg, elég csak magamból kiindulni), még gondolkodni sem képes a többség. 

*arrogáns-lenéző-ideges mode on* 

Van egy lány, tök aranyos, szimpatikus volt már az elején is, most is, de azzal a megjegyzésével miszerint azt hitte, hogy, okoska vagyok, de aztán rájött hogy tök cuki vagyok nem tudok mit kezdeni. Kurvára nem kéne lenézni azt, aki tud. Gondolkodni, válaszolni a kérdésekre, megírni egy legalább négyes dolgozatot. Nem mondom, hogy másra számítottam, mert nem, de azért reménykedtem egy kicsit. Az a baj, hogy a suliban nagy többségében vannak a pávák, meg a csinivagyoknééézdcsini lányok, vannak azok, akik tényleg tanulni jöttek ide, mert hallották hírét, és mivel vidékiek, nagyon tepernek, és vannak a többiek. Köztük én is. Ha már elkezdtem, fejezzem is be. Felbasz az ilyen hozzáállás. Nem mondom, hogy buták, mert nem, de valahogy semmi affinitásuk nincs, nem hogy a tanuláshoz, de még a tudáshoz sem. Semmi. Aki nagyhangú és poénkodik, és buta, mint egy marék szárított lepke és ezen röhög is, az faszagyerek, le a kalappal. Aki értelmes, és neadjisten, nincs négyesnél rosszabb jegye, az már stréber. Remek. 

“Az emberek kezdenek büszkék lenni rá, hogy nem szoktak gondolkodni. Egy ismerősöm olyan fölénnyel és lenézéssel bizonyítgatta nekem, hogy ő nem ért engem, mintha ez reám nézve volna megszégyenítő és nem őrá nézve.”

/Karinthy Frigyes/

Lehet igaza volt a némettanárnak, amikor azt mondta, hogy nem csodálkozik azon, hogy nem akarnak ennyi léhűtőt egyetemre engedni. Három éves képzést elvégzi öt év alatt, örül, mert van egy diploma a kezében, de nincs tudás a papír mögött. Ilyen emberekre tényleg nincs szükség. Jó, az is egy dolog, hogy nem csak ez áll a keretszámok csökkentésének hátterében, de most nem erről kezdtem el okfejtést, és nem olvastam eléggé utána ahhoz, hogy csak úgy kijelentsek mindenfélét. 

Szóval bármennyire is szeretem az osztályomat -mert szeretem, tényleg jó érzés nap mint nap bemenni-, meg az iskolát, a többség hozzáállása valami vérlázító. Az sem nyugtat, hogy nem csak velünk van így, hanem a generációnkkal összességében. Tényleg. Tudom, tudom, mekkora a szám, csitri vagyok, stb. Nem bír érdekelni. Van bennem felsőbbrendűség-érzet néha, igen, de nem megalapozatlanul. Ha rossz jegyet szerzek, mert nem tanultam, igyekszem kijavítani, és ha az alapállapotom a konstans szarokbele az egészbe, a végén akkor is hozom a -magam által- elvárt teljesítményt, mert így tartom helyesnek. Más gondolom nem. Ő bajuk, de engem is érint, így annyira nem vicces. Hörr és morr mindenkire. *arrogáns-lenéző-ideges mode off*

Szóval ki kéne nyitni az ablakot. Valahogy így állunk. 

Ja meg úgy, hogy ma a fizikatanár az óra negyedében sóhajtozott a nem épp fényes jegyek miatt, jogosan. Nyelvi osztály lévén nem jeleskedünk a reáltárgyakban. Meg is kérdezte (??), hogy ki szeretne mérnök lenni, vagy épp műszaki egyetemre menni, netán orvosira, vagy jogra. Nem jelentkeztek sokan. Én sem. Mégpedig azért nem, mert kialakulóban van (azaz fogalmam sincs, hogy hol és mit akarok tanulni, egyáltalán akarok-e tanulni, és ha igen mit, és ha igen, hol). Viszont egy-két embernek hála eljutottam odáig, hogy a bölcsészekre is úgy tekintsek, mint csökkent értelmű egyénekre, holott magam is bölcsészalkat vagyok (aki titkon imádja a fizikát), és igazán semmi okom rá, hiszen a többségük hatalmas tudással rendelkezik, csak egy másik területen.

Nem akartam az egészből semmit se kihozni, inkább csak bennem volt, hogy megosztom felháborodásom tárgyát, mert tényleg egész ritkán vagyok rajtam kívül álló okok miatt ideges, de ha igen, akkor annak általában megvan az oka. Vagy nincs, de találok.

Meg kellett volna vennem a Beatles táskát a panoptikumban

Brühühü...

Ezt tessék meghallgatni!

Egyébként. Elvileg nincsenek önálló gondolataim, gyakorlatilag meg kellett volna vennem azt a táskát Londonban. Amúgy meg elvagyok, jelenleg egész sok csoki birtokosaként a kedvem is jó, a fizikát kezdem érteni, ha még tanulnám is... A napok továbbra is eltelnek, igyekszem korábban lefeküdni, ügyesebben beosztani az időmet és leszokni tumblrről. Ez egy fontos pontja az életemnek! Mivel cetliket nem írtam egy hete, fogalmam sincs mi történik velem, ami annyira nem vicces. Ja igen. Le lett vágva a hajam, normális kép még mindig nincs, meg minek mutogassam. Aztán aztán a Száll a kakukk fészkérevel továbbra sem haladok, hétfőn sütöttem muffint, nincs se kötőtűm, se fonalam, se olyan ismerősöm, aki meg tanítana kötni. Nehéz az élet.

De oly élveztes! 

Egyrészt itt a tél, havazik, van meleg kabátom, honlap jönnek lánykák hepajkodni, az Imagine dragons továbbra is fantasztikus, van sok csokim, ezt már mondtam, olyan jókedvem van, mindenki legyen olyan jókedvű mint én. 

Jajj. Tessék kiélvezni a decembert, meg a telet, meg a reggeli felkeléseket (kac-kac). Bölcs vagyok és tévedhetetlen, a humorom a régi.

Az érzelmek tényleg vicces dolgok

Miután tegnap leírtam érzelmi állapotomat, kipanaszkodtam magam, és megírtam a cikket, jobb kedvem lett. Mily meglepő, ez általában így szokott történni.
Reggel is viszonylag friss voltam, majd fejen találtak találni egy tolltartóval, de a helyzet annyira vicces volt, hogy csak mosolyogni bírok, ha belegondolok. Idei első hármasom (apa szavaival élve kezdek elkanászodni) kicsit lelombozott, de hamar túltettem magam rajta.

Ami a legfurcsább az egészben, hogy be kellett látnom, a kedvem egyenes arányosságban van a produktivitásommal. Ez viszont nem vicces. De nem is olyan szörnyű. Én meg semmitmondok.
Semmi új nincs a nap alatt.

Vicces dolgok az érzések

Tényleg.

Most nem bódottá van. De nem is szomorúság. Fásult vagyok egy kicsit, fáradt is, hiányzik néhány ember. Cikket írok nulla kedvvel, elegem van. Pedig ma egész jó napom volt, sőt tegnap is. No mindegy. Szeretnék aludni, ha alszom semmivel sem kell törődni. Szeretek aludni, megnyugtat. Most viszont írnom kell. Elvállaltam, megteszem. Ezt nem halaszthatom el, nem ruházhatom át másra. Nem szegném meg az ígéretemet.
Csak azt, amit magamnak tettem.
A saját szabályaimat áthághatom, igaz?

Welcome to the new age

Meg sem lepődöm magamon, ma még vár rám egy fogalmazás Akhilleuszról, aki az archaikus kor embereszményének megtestesítője, német szavak magolása és a Kötelezők röviden Odüsszeusos részének kétszeri elolvasása. Fuck it!
Vagyis. Egész jó hetet zártam, le lett vágva a hajam,  voltam moziban tegnap csináltam Varnus Xavérral interjút, régi képeket nézegettünk, fürdőszobát takarítottam, rendet raktam, sütött a nap és sok sok sok Mumford and sonst hallgattam. Igazán nincs okom panaszra.
Inkább megyek is, megcsinálom a dolgom, hátha lesz időm filmezni. Csak pozitívan.

Csak szerintem írtam már rég ennyire semmitmondó bejegyzést?

Teljesen érthető, de azért furcsa, hogy ha nem azt írom le, amit valójában gondolok, akkor nagyon nem tudom megfogalmazni, mert a gondolatot nem érzem a sajátomnak. Nem bírok hazudni, még ilyen formában sem, vagy csak nagyon nehezen.

Nem hiányozna senki

Szörnyű vagyok.

Képtelen vagyok megcsinálni egy interjút, képtelen vagyok bármi olyanról jól írni, ami nem magamtól jön, képtelen vagyok újságíróként viselkedni, mert tudom hogy nem vagyok az. Most, hogy lepasszoltam az interjút valakinek (bárkinek, csak csinálja meg valaki, aki nem én vagyok, áááh), már csak két rövidebb cikket kell megírnom. Basszus. Nem nem nem. 

De, de, mert lojális vagyok és különben sem miattam fog késni a megjelenés. Olyan nincs. Bátorság van, mosoly és kitartás. Mindenkinek jobb úgy. Nekem is.

Ma szünetben megállapítottuk volt osztály/jelenlegi évfolyamtársaimmal, hogy az osztálytalálkozóra harminc perces késéssel fogok megérkezni, és rögtön elkezdek majd kaját kunyerálni mindenkitől.
A poén az, hogy ebben van ráció.

Holnap 24 órás vetélkedő!

El sem hiszem!
Jájj.

Hétfőn az iskola ajtajában már kezdtem elővenni a kulcsom...

Eltelt öt hét és otthon érzem magam. 

Persze egyre kevesebbet alszom, egyre többször csap fejbe a gondolat, hogy úristen mire vállalkoztam, minek vállalok el már megint mindent, de bírom, mert ez nagyon az eleje, ennél úgyis csak nehezebb lesz. És úgyis megoldom valahogy. Szóval nem panaszkodom. Reggelente fásult vagyok, délután bánatomban felzabálom nem csak a hűtőt, de a konyhában található élelmiszerek nagy részét is, tizenegyig oldom a fizikaházit telefonon keresztül és nem nagyon érek haza öt előtt. 

Viszont egyre inkább tudom a helyem az osztályban, egyre inkább kezdünk összetartani. Alakulnak a dolgok, meggyőződésem, hogy minden úgy, ahogyan kell. Persze ez a hajatmostam-nyugodtvagyok-estevanésmindenkész állapotom. Napközben ennél jóval idegesebben és kevésbé pozitívan fogalmaztam volna, de nyugtával dicsérjük a napot ugyebár... Távolról tényleg sokkal egyszerűbbnek tűnnek a dolgok. Példának okáért, már hétfőnként úgy érzem magam mint akit kimostak, legyen már péntek; és ez körül-belül a harmadik hét óta így megy... sajnos egyre több nap kelek fel úgy, hogy jajjne. Szerencsére nap végére tisztázom magammal, hogy unicum és békésen megyek aludni...

Mint például most. Vár rám a második szerelmem, az ágyam (az első George). Lassan az éjfélkor alvás kezd normális lenni. Most egy órával túlteljesítem magam, fantasztikus vagyok. 

És álmos.

Ha még nem mondtam volna...

Édesapa, imádlak!

De komolyan.

Hazaért, beszélgettünk, ki-ki ment a maga dolgára, szöszmötöltem a házikkal, ő olvasott, majd eszembe jutottak a dolgok és meséltem. Hogy kéne 24 órás vetélkedőre karton, meg matekra számológép. Erre megkérdezte, hogy mikorra. Mondom minél hamarabb, karton ráér, de honlap is lesz matek, igazából mindegy. Erre ő: jó akkor majd este megyünk.

És mentünk. Szokás szerint rám kellett várni, de miután kiléptünk az ajtón már minden gyorsan ment. Egészen az Intersparig, ahol nem találtunk számológépet. végigjártuk az egészet, majd a harmadik ember szerencsére útbaigazított minket. Akkor jöttünk rá, hogy már elmentünk előtte és pont szemmagasságban is volt, de nem láttuk. Azt a három fajta számológépet, amiből kettőt ki is lőttünk, mert nem elég profi. Hosszas (nem) tanakodás után úgy döntöttünk, hogy átmegyünk a Tescoba. Sajnos kimenetelnél megláttuk a sajtos pogikat és vettünk kettőt-kettőt, és ezzel ki is rúgtunk a hámból. Tesconál nagyobb volt a választék, viszont azok sem tudtak mindent, ami meg de, az volt az Intersparban is, csak négyezer (!) forinttal olcsóbban. Tébláboltunk, majd indultunk kifele, de mivel már odamenetelkor is szemeztünk a kínaival, szépen sorba álltunk választottunk és tisztességgel megvacsoráztunk. Hideg volt, a övé csípett, az enyém meg levesztette az ízét, de élveztük. Szóval vissza az Intersparba, böhöm nagy számológép leemelése, eltevése és pénztár. Ahol lehetett kapni étcsokis Snikercst száztíz forintért. Azt sem hagytuk ott. 

Többek között ezért is szeretek apával vásárolni. Meg mert lehet bolondozni. Megmutattam neki a méltóságteljes és félelemkeltő járásomat, kiröhögött, mert a legmagasabban levő kosarat vettem le, és sikeresen meggyőztem, hogy kocsikázzunk kicsit többet, csak hogy lássam én is, amikor a kilométeróra átvált 70 000-re. Mert az olyan szép. Szóval autókáztunk, mentünk két kört az egyik, három kört a másik körforgalomban, elszédültem, nevettem, jó volt. autót leraktuk, majd meneteltünk, elfordultunk kilencven fokkal, csak mind a ketten a másik irányba, a kulcsot majdnem az autóban hagytuk, de végül kiderült hogy nem, úgyhogy minden a legnagyobb rendben. George is (igen, már van neve a számológépemnek) rendben van, már csak azt kéne kitalálni, hogy hogyan működik.

Elmennék most már egy másik helyre

szóval nem-e lehetne-e?

Holnaptól gyűjtöm a boldog pillanatokat egy befőttesüvegbe. 

Csak kéne szerezni egy befőttesüveget. 

"Hétfő van és elseje van, és nem kezdek elölről semmit. Már csak azt szeretném folytatni, jól-rosszul, cepekedve, krákogva, nyögve, okuláréval és élesre köszörült műszerekkel, amit elmúlt hétfőn kezdtem. Már nem akarom hétfőn és elsején megváltani, sem felrobbantani a világot. Már csak élni szeretnék e világban, hétfőn és elsején is, pontosan addig, amíg elvégzem a munkám és teljesítem kötelességem. Ilyen szerény vagyok? Nem, ilyen becsvágyó vagyok, hétfőn és elsején." 

/Márai Sándor/

Bármennyire is tetszik ez az idézet, nem élek így. Igenis szükségem van az újabb esélyekre, az újabb határokra, a tiszta lapra, a reményre. Ahogy a legtöbb embernek. Szeretem a lehetőségeket. Nem mondom, hogy ki is használom mindet, mert nem. És pont ezért szeretem őket annyira. Ha az előző 480 247 331 lehetőséget elszalasztottam, akkor is lesz még ugyanennyi. Biztonságot ad. 

Tessék nyugodtan a 30y zenekart okolni, ők hozták ki belőlem az ilyen gondolatokat. Egyszerre nagyon örülök neki, és kicsit rémisztő is, de eltelt egy újabb hónap. Szóval holnaptól cetlizzük a nap vidám történéseit, egyébként minden marad a régiben. Ahogy szokott.

Now my life is sweet like cinnamon

Fáradt vagyok, nyűgös vagyok, elegem van.

Legalább a törit kijegyzeteltem. Nem tudom, mások hogyan csinálják, biztos jobban.

Annak örülök, hogy a meghalokatanulástól-állapot közelében sem járok, de azért mégis.

Nem, nem nehéz, csak fárasztó. Kicsit jól esik panaszkodni.

Pénteket akarok. Az is sűrű nap lesz, csak máshogy. Tele lesz csupa mókával. Jajjdejólesz!