All the lies I've ever told will come back to me one day

De csak mert lassan itt az új év.

És bármilyen meglepő,  teljes nyugalommal várom az új évet. Évértékelő nem lesz, egész eddig azt csináltam, így nem látom értelmét, ellenben legyünk várakozóak és tekintsünk pozitívan az új évre, úgyhogy fogadalmak. Amiket remélem betartok. Nem lesz sok, úgyhogy szerintem igen. Meg háromból három a saját szórakoztatásom miatt van, úgyhogy szerintem nem lesz baj egyikkel sem.

Most visszanéztem az idei dolgokat és azt kell mondjam, hogy csúfos bukás.

1. nem szarom le a tanulmányaimat

2. kezdek valamit a szabadidőmmel

3. nem hízok el még jobban

4. ANGLIA (ami biztos, de azért jó leírni)

5. kitartok az elképzeléseim mellet

1. ha statisztikát nézünk bejött, én meg tudom hogy nem

2. ez csak rosszabb lett, mint volt

3. remélem nőttem is, mert ez se jött be (kivéve nyáron)

4. éljen!

5. fogjuk rá

Szóval ja, van még hova fejlődnöm. Na de. Fogadkozásban, ígérgetésben, lelkesedésben nálam sosem volt hiány, most sincs, így bátorkodom leírni a jövő évre tervezett dolgokat, amiket reményeim szerint egy év múlva teljesítettnek nyilváníthatok.

 

Az első és legfontosabb: megtanulni kötni.

A második, ami hasznos: 52 könyvet elolvasni (a kikötés annyi, hogy új legyen számomra)

A harmadik, ami csak jó: 52 filmet megnézni (kikötés annyi, mint a könyveknél)

 

No, ez ennyi lenne, inkább nem is bocsátkozom jóslatokba. Viszont elkezdem írni a könyv és a filmlistát.

Ja, és boldogságos új évet mindenkinek! Éljenek a közhelyek.

Hétfőn az iskola ajtajában már kezdtem elővenni a kulcsom...

Eltelt öt hét és otthon érzem magam. 

Persze egyre kevesebbet alszom, egyre többször csap fejbe a gondolat, hogy úristen mire vállalkoztam, minek vállalok el már megint mindent, de bírom, mert ez nagyon az eleje, ennél úgyis csak nehezebb lesz. És úgyis megoldom valahogy. Szóval nem panaszkodom. Reggelente fásult vagyok, délután bánatomban felzabálom nem csak a hűtőt, de a konyhában található élelmiszerek nagy részét is, tizenegyig oldom a fizikaházit telefonon keresztül és nem nagyon érek haza öt előtt. 

Viszont egyre inkább tudom a helyem az osztályban, egyre inkább kezdünk összetartani. Alakulnak a dolgok, meggyőződésem, hogy minden úgy, ahogyan kell. Persze ez a hajatmostam-nyugodtvagyok-estevanésmindenkész állapotom. Napközben ennél jóval idegesebben és kevésbé pozitívan fogalmaztam volna, de nyugtával dicsérjük a napot ugyebár... Távolról tényleg sokkal egyszerűbbnek tűnnek a dolgok. Példának okáért, már hétfőnként úgy érzem magam mint akit kimostak, legyen már péntek; és ez körül-belül a harmadik hét óta így megy... sajnos egyre több nap kelek fel úgy, hogy jajjne. Szerencsére nap végére tisztázom magammal, hogy unicum és békésen megyek aludni...

Mint például most. Vár rám a második szerelmem, az ágyam (az első George). Lassan az éjfélkor alvás kezd normális lenni. Most egy órával túlteljesítem magam, fantasztikus vagyok. 

És álmos.

Elmennék most már egy másik helyre

szóval nem-e lehetne-e?

Holnaptól gyűjtöm a boldog pillanatokat egy befőttesüvegbe. 

Csak kéne szerezni egy befőttesüveget. 

"Hétfő van és elseje van, és nem kezdek elölről semmit. Már csak azt szeretném folytatni, jól-rosszul, cepekedve, krákogva, nyögve, okuláréval és élesre köszörült műszerekkel, amit elmúlt hétfőn kezdtem. Már nem akarom hétfőn és elsején megváltani, sem felrobbantani a világot. Már csak élni szeretnék e világban, hétfőn és elsején is, pontosan addig, amíg elvégzem a munkám és teljesítem kötelességem. Ilyen szerény vagyok? Nem, ilyen becsvágyó vagyok, hétfőn és elsején." 

/Márai Sándor/

Bármennyire is tetszik ez az idézet, nem élek így. Igenis szükségem van az újabb esélyekre, az újabb határokra, a tiszta lapra, a reményre. Ahogy a legtöbb embernek. Szeretem a lehetőségeket. Nem mondom, hogy ki is használom mindet, mert nem. És pont ezért szeretem őket annyira. Ha az előző 480 247 331 lehetőséget elszalasztottam, akkor is lesz még ugyanennyi. Biztonságot ad. 

Tessék nyugodtan a 30y zenekart okolni, ők hozták ki belőlem az ilyen gondolatokat. Egyszerre nagyon örülök neki, és kicsit rémisztő is, de eltelt egy újabb hónap. Szóval holnaptól cetlizzük a nap vidám történéseit, egyébként minden marad a régiben. Ahogy szokott.

Time goes you say? Ah, no! We go...

Ahj. Szép is ez a hétfő. 

Nem, nincs vele baj. A hétvégével sincs. Csak az idővel. Bele fogok zizülni az időbe. 

Egyrészt, három napon keresztül szinte null internet, amit ki is bírnék, a facebook nem érdekel... De a tumblr. Jajj, nagyon megszerettem, és ezzel a szeretettel együtt jár a függőség is, azt hiszem. Próbálok minél kevesebb embert követni, hogy végig tudjak menni a legutolsó általam kirakott posztig, de ez három nap után nem sikerülhet. Vagyis de, ha nem foglalkozom mással, viszont azt nem tehetem meg. Megint az a baj, mint a legtöbb alkalommal, hogy a határon állok, igazából nem vagyok socially awkward, de a társaság arca sem. És bármennyire is az a legnagyobb vágyam, hogy minél több filmet megnézzek, együttest megismerjek (Muford and sons jó úton halad a szerelem felé), és könyvet elolvassak, nagyon élvezem a társaságot is. 

Pénteken indultunk Bajára, a program az volt, ami mindig; délig alvás, evés, vásárlás (igaz, most csak a Müllerben), kivételesen háziírás, még több evés és alvás, huss. Vasárnap délután/este és jövünk haza. Itthon olyan gyönyörűen eltelt két óra a semmivel, hogy öröm volt nézni. Nem. Bármennyire is nevetségesen hangzik, nagyon rosszul éreztem magam tizenegykor még mindig tumblrön lógva, facebookozva, gondolkodva a mai napon és azon filózva, hogy megéri-e fennmaradni a legújabb Szirmai-videóig. Végül is sikeresen eltávolítottam magam, körülbelül féldélben már aludtam is, pedig bírtam volna még ott ücsörögni egy-két-három órán keresztül. Előző bejegyzésben az olvasásról panaszkodtam, az megoldódott, a Bajnokok reggelije még aznap este meglett, el is olvastam az utolsó oldalakat és belekezdtem Az idő rövid történetébe, amivel egész jól haladok. 

Idő. Na igen. Körülbelül három oldalanként agyfaszt kapok a könyvtől és a feltevésekről, persze abszolút pozitív értelemben. Idő. Ma is össze-vissza rohantam, délután beiktatva egy fél órás szundikálást, házit még nem sikerült írni, ellenben itt kotlani azt igen. Hogy zavar-e? Most hogy írok, nem. Kiírom magamból... Igen, elfolyt a napom, filmet is fogok nézni, úszott az esti gépezés, na bumm. Ezt tényleg nem sajnálom. akivel akarok, beszélek telefonon, holnap tudok tumblrt nézni... Csak rajtam múlik, hogy mire szakítok időt, és mennyit. Általában a mennyiségeken bukom el, de nagyon.

Sajnos egyetlen megoldást látok... le kell szokni az alvásról. Mert bármennyire is imádok aludni, a szervezetem még egy jó ideig bírni fogja a napi hat óra alvó állapotot. Ugyanis a szeretett internetemtől és könyveimtől nem vagyok hajlandó megválni. Szégyen, nem szégyen, tényleg így érzek. A beszédem kezd elkorcsosulni, az agyam meg tompul, érzékeim szintén, egyre kialvatlanabb leszek. Igen. Most úgy érzem, hogy megtehetem. 

Egyszer élünk, nem? Nos, én így élek egyszer.

Jöjjön, aminek jönnie kell!

Avagy nyárértékelő.

Nézőpontok... Minden csak nézőpont kérdése. Egyrészt a nyaram sokkal jobb volt, mint a tavalyi, mert végre értelmesen töltöttem el, vagyis nem semmit csináltam, hiszen körülbelül két hónapon keresztül masszívan angoloztam (kac-kac). Lényeg a lényeg, hogy büszke vagyok magamra, mert volt bátorságom bevállalni, jelentkezni, befizetni (khm, befizettetni), és végül elmenni az angol középfokú nyelvvizsgára. Büszke vagyok magamra, mert tudva, hogy nyár végén kerül sor rá, tanultam rá. Nem csak hébe-hóba, hanem tényleg. Szótáraztam, feladatlapokat oldottam meg, angoltanárhoz jártam, együtt gyakoroltunk Tomival, tényleg készültem és elmondhatom magamról hogy megtettem mindent.

Másrészt a nyaram rosszabb volt, mint a tavalyi, hiszen nem mentem igazából sehová. Tavaly -bár nem táboroztam- sokkal több mindent csináltam. Többet strandoltam, voltam Efotton, körülbelül három héten keresztül nyaraltam, hol barátnővel, hol családdal, hol ismerősöknél. A tavalyi nyár inkább volt nyár, a maga hétköznapi értelmezésében, mint az idei. És mégis. Én jobban élveztem az ez évit. Mert bár nem mentem sem fesztiválra, sem nyaralni, de voltam két táborban és megnéztem (magamhoz képest) rengetegsok filmet, elolvastam sok olyan könyvet, amit régóta terveztem. És igen, noha körülbelül ötször voltam strandon, mégiscsak tevékenyebb volt az idei nyár, mint a tavalyi.

És én élveztem!* Élveztem az első két hetet, amikor még suliba jártunk, de igazából nem csináltunk semmit, élveztem a ballagás utáni hangulatot, élveztem az egri tábort (de még hogy!), a filmnézéseket, a könyveket, az új osztálytársakkal való találkozást, a délbenkelést, a rajztábort, a hosszútávú biciklizéseket, az Olimpiát,  a Tomis délutánokat, a Batman-maratont, a nagymamánál töltött időt, a néhány csajos délutánt, a mászkálásokat, a nyelvvizsga utáni érzést, a Sziget-nézést online, a semmittevéseket...

Értékeljünk: ez a nyár jobb volt, mint a tavalyi, de lehetett volna jobb is. Mikor nem? Jövőre még jobb lesz, ebben biztos vagyok, viszont jó érzéssel tölt el a tudat, hogy csak kevés dolgot változtatnék meg az idei nyárban, kevesebbet, mint a tavalyiban.

És különben is. Már egy kicsit untam a vége felé. Hiányzott a rendszer, izgatott voltam/vagyok az évkezdés miatt, alig várom már az őszt. A nyár szép volt, jó volt, eltelt. Élveztem, jajj nagyon, de msot vége és el tudom engedni... micsoda szentimentális befejezés! De tényleg. Örülök az ősznek. Tegyetek ti is így.

*Egyre több Szirmai-féle kifejezést használok...

Nagyon boldogságos első évfordulót... nos, magamnak!

Már itt is van. Egy éves ez a blog. 

Nem is gondoltam volna. Persze, reméltem, hogy kitartok, szeretni fogom, na de ennyire... Igazából tényleg örülök neki. Körülbelül fél évbe telt, mire rávettem magam, hogy váltsak, és milyen jól tettem. Sokkal többet nem tudok mondani, imádom a blogspotot, akiket követek, a lehetőségeimet, és ha néha szentségelek is, valahogy mindig sikerül megoldani a dolgokat. 

Még sokszor ennyit (micsoda nyálas szöveg...)!

Sokat akar a szarka tipikus esete

Na nem mintha túlvállaltam volna magam, mert jelenleg azt a csodálatos állapotot élem meg, hogy egyszerűen semmit nem kell csinálnom, úgy körülbelül még egy hétig, és ezt igyekszem a legteljesebben kiélvezni. 

Viszont most hogy beindult a nyár (mármint számomra, mások biztosan agyonbulizták és bulizzák magukat... nos, én nem vagyok az a kategória), számtalan program van. Ma is. Vagyis pont ma. Programlehetőségek között volt a Paolo Nutini koncert nézés youtubeon, ételkorzózás Petrával és Blankával, és az Olimpia zárórendezvények bámulása on tv. Nos, természetesen én a középsőt választottam, mert annyira mégse vagyok antiszociális. Hogy megbántam-e? Nos, nem. Mert jól éreztem magam, a Sheket koncert abszolút szórakoztató volt, az eső sem szegte kedvünket, végre kimozdultam, barátokkal mászkáltam. Hogy megbántam-e? Nos, kicsit igen. Paolo Nutini három napja szívem szerelme, csodálatos dalai vannak, azért jó lett volna élőben látni. Na de majd, ha fent lesznek a videók! Jelenleg nincsenek... És hát. A megnyitót végignéztem, hatalmas lelkesedéssel néztem végig és imádtam minden percét. Azt rögzítettük is, viszont a záró rendezvényt se nem láttam, se nem lett archiválva, abban reménykedem, hogy lesznek olyan kedvesek a... bárkik, hogy felrakják az egészet a világhálóra, lehetőleg úgy, hogy én is megtaláljam. Nem érdekel a One Direction, sem a modellek, de ott volt Timothy Spall Churchillként (!), Russel Brand I am the walrust énekelt, és a végén megemlékeztek Freddie Mercuryról hosszabban, és énekelték a Bright side of lifeot. Ja, hogy ezt honnan tudom? Twitter, egyetlenem. A tv a másik szobában van, nem akarok rohangálni, nem akarok szülőket felkelteni. Így azt is jegeljük. Majd... 

Igazából nem érdekel. Ez a nyár lényege. Sok sok tevékenység. Egyébként is. A koncertet visszanézhetem, dalokat meghallgatom, lényeges részletek fent lesznek interneten, nincs miért aggódni. Jól éreztem magam, kellett már egy kis hepajkodás. 

Aaand it's done!

El sem tudjátok képzelni, milyen hihetetlenül jó érzés, egyrészt az hogy TÚL VAGYOK AZ ANGOL KÖZÉPFOKÚN, másrészt az, hogy végre magyarul írok!

Egyelőre az előbbinek örülök jobban, de az egy hónap, vagy nem tudom mennyi idő során annyi minden lett volna, amit csak magyarul tudtam megfogalmazni, így nem írtam le... Angolul is tudok írni, de az érzelmek kifejezése még mindig csak magyarul működik. Oké, nem volt rossz angolul írni, de tény, a nyelvezete annyira póriassá sikeredett, hogy az elképesztő, szinte csak kétféle igeidőt használtam, és se reported speech, se passive voice. Ennél azért jobb voltam, utóbbi két napban akaratlanul is sok mindent angolul mondtam, elkezdtem tegnap olvasni a HP egyet angolul...

Este hajat mostam, telefonáltam Dénessel, skypeoltam Pankával, anyával altatót énekeltettem, így kis lelkem viszonylag megnyugodva várta a mai napot. Reggel elképesztően bezsongva keltem fel, Jajj, de jól aludtam, menjünk nyelvvizsgázni! -felkiáltással indítottam, Magical Mystery Tour albumot hallgattam, főtt tojást ettem, felvettem a Londonban vásárolt pólómat, union flages bögréből ittam a kakaót és valami hihetetlen jó kedvem volt. Minden annyira sikeresen alakult, az idő, a busz, a terem ahol írtam, a számom. Egyszerűen semmi nem ronthatta el a kedvem. Bár az elején a Reading Comprehension résznél elakadtam, de egy kitérő után visszatértem. Húsz perccel az idő lejárta előtt befejeztem, pedig így is sokszor újra kellett programozni az agyamat, mert koncentrálás helyett Beatles dalokat dúdoltam magamban, de megcsináltam. Három hibám biztos van, mert javítottam, amit alapból nem fogadnak el, de azon kívül is igen kevés, egy jó 85%-ot várok, igen eléggé nagy pofára esés lesz, ha nincs meg a nyolcvan se, de ilyenekre nem is gondolok. Listening része sokkal könnyebb volt, mint amire számítottam, ott talán három hibával megúszom (ajj), a levél meg. Az kész öröm. Hivatalos levél, de nem panasz, öröm volt írni! 

Utána megnéztem kivel leszek együtt, és hogy mikor, valaki kiesett előttem, így felkerültem az eggyel korábbi csapatba. Ez csak annyiban jelentett változást, hogy kevesebb időt tölthettem itthon, főleg, hogy tíz percet vártam a buszra, de mégiscsak elégnek bizonyult. Megérkeztem, telefonáltam Fanninak, ettem, tettem el vizet, elindítottam a Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band albumot, kicseréltem a kardigánt a rongyra, majd indultam is. A buszjegyért visszafordultam, igazából nem is kellett volna, mert elnéztem, és tíz perccel később jött a busz, mint hittem. Így várakoztunk egy kicsit, a buszon azon idegeskedtem, nehogy kizárjanak a késésért, meg Lovely Ritát énekeltem, akkor már nem csak az öröm dolgozott bennem.

Szerencsére nem késtünk el, negyed órát nagyon simán eltöltöttünk a szokásos hülyeségeinkkel, nem kicsit volt epic (pardon az egyre szlenegesedő szóhasználatért, még nem egészen tudom milyen nyelven kéne beszélnem), ahogy mind a ketten a Harry Potter első részét olvastuk, csak ő magyarul, én meg angolul.

Aztán aztán. Behívtak. Kaptunk negyed órát a kidolgozásra, az gyorsan eltelt, de azért minden témáról írtam valamit. A bemutatkozás huss, elrepült. És igazából maga a teljes szóbeli rész is. Érződött a vizsgáztatókon, hogy legszívesebben hagynának csapot-papok maguk után, na meg az is, hogy nem mi vagyunk az utolsók, így eléggé unott/kiábrándult fejjel ülték végig az egészet. Nagyon sürgettek minket, szinte bementünk és már jöttünk is ki, de Fanni azt mondta, kintről hosszabbak tűnt. Hát igen... Érzéseim szerint jobb voltam, mint a partnerem, lehet, hogy ő kevésbé egyszerű szavakat használt, viszont én nem hibáztam nyelvtanilag, vagy ha de, akkor kijavítottam magam. Kiengedtek, és akkor jöttem rá, hogy vége!

Kint beszélgettünk még kicsit, majd drága Fanniellával indultunk a Marcipán cukrászda felé, hogy megünnepeljük... engem. Hogy megcsináltam. Egész úton odafelé telefonáltam, angoltanárnak, kiscsaládnak, barátoknak, majd betérve ettünk barackos kölestortát (legalább is én). Akkor már szülőkkel. Találkoztunk egy másik kedves ismerőssel, úgy látszik ez ilyen összefutós nap volt. Utána már csak hárman még elmentünk vásárolni, telefonáltam még pár embernek, utána meg csak ültem és vigyorogtam, mnit majom a farkának.

Tényleg megcsináltam, tényleg jól sikerült, és tényleg vége van! Nem kell többet készülni, nem kell többet levelet írni, szavakat magolni (iskolától jelenleg eltekintek)... Egyszerűen csak hihetetlenül hihetetlen érzés, hogy egész nyáron nincs már tennivalóm, legalábbis tanulni valóm. Azért egy kis matekozás belefér majd, talán fizika is, de az angol után... gyerekjáték lesz.

27th of July, the day the world finally realised that Britain is the greatest country in the history of forever.

Yay! Please, do not expect normal, calm or understandable post, because I can't! I can't. The Olympic Ceremony was awesome! Awesome and flawless, and breathtaking... and I can't say much more.

Oh well, I've waited it days before, I dressed up as the Hungarian flag, I didn't care about my love for Great Britain, or Russia, if there is Hungary. 

I was only following it on television, and as I told dad, the Tumblr exploded. And yes, my feelings were the same! I was proud of being Brithis even though I'm not... And and and... Kenneth Branagh, Voldemort, Mary Poppins, J.K. Rowling reading Peter Pan, Rowan Atkinson, Arctic Monkeys, Sir Paul McCartney... Seeing the whole ceremony live is like being there. OMG! We recorded it I'm sure I'll watch it later and not just one more time. I was screaming, applausing, singing, jumping and almost dancing. I'm just so happy... 

Oh well. From now on till August the 12th I'll be sitting in front of the tv. Go Hungarians, go! We love you.

I love you. I love the Olympics! And when the Hey Jude was played and everyone was singing... I realised that it's still not about money. It's about friendship and fair play and friendship.

Yay!

Oh well. There is only one month left

Right. 

I am going to have an English language exam on 11th August, and I feel nervous. I haven't done anything except for some exercises in a few books, and I've written quite a few letters so far and that's all. 

Yesterday I was chatting with a friend of mine in Enlgish, and I will with another who is going to have the same exam as me, at the same time, same place. We were classmates, so practising would be easy with him, I think. 

The only problem is time. I should have started learning months before, not just now, but whatever. I know I'll manage to do it, not just with an acceptable, but with a really satisfying result. Till then I'll only write my blog and my tweets in English, watch movies in English with original subtitle, read books in English... I have one month, I'll do everything and more for it. 

I am determined now, and it feels so good (loving you).

No need for words.

Ballag már a vén diák, tovább, tovább...

Nos, ezen is túl vagyunk. Elballagtunk. De még hogy!

Szép volt, valami hihetetlenül szép. 

A reggel húzósan indult, nyugis és gyors fürdés után rájöttem, hogy nincs meg a szoknyám, amiben lenni akartam, mikor felvettem tesómét előszedtem az inget, aminek sikeresen elszakítottam az ujját, így gyorsan újat kellett keresni, de közben Panka már ki volt akadva, hogy mi van, ha kinyújtom az ő szoknyáját és nem tud miben szóbelizni. Végül lett megfelelő blúzom, és a szoknya is előkerült. Rövid hajcsinálás után mentem a suliba, elvileg próbálni a búcsúszöveget, vagy legalább a hangomat a mikrofonba, de igazából a semmi miatt mentem oda. Egy óra múlva sorba rendeződtünk a termünk előtt és vártuk a másik osztályt.

Akkor még nem sírtunk. Rövid variálás után osztályfőnök és Fanni helyett csak osztályfőnök mellett ballagtam, Fanni meg Barni mellett, ami abszolút pozitív, imádjuk. Lementünk a lépcsőkön, ki az ajtón és vártunk. Panka (kamerával a kezében) próbált énekeltetni minket kevés sikerrel. Elindultunk. Szépen lassan. Még itt sem sírtunk. Sem a Himnusz közben, sem a beszéd közben, de még a nyugdíjba vonuló tanárok búcsúztatója közben sem, pedig ott már szerettem volna. Beszéd előtt még örömködtem egy sort a diplomám miatt, megkaptam, kitűnő lettem, szerintem nem megérdemelten, de nem baj. tényleg örültem. Mosolyogtunk, néha összenevettem egyesekkel, ha valami olyat hallottunk, lufieregetés előtt a borzasztó Bon-bon zenét nem is énekeltük, mégis akkor kezdtem el sírni először. Vagyis amikor megláttam, hogy Petra sír. Olyan aranyos volt, nekem is kedvem támadt hozzá, jöttek is a könnyek. akkor még viszonylag örömkönnyek. Szép ez az "elengedjük a léggömböket, tovaszállnak, ahogy mi is" metafora. 

Ezután hivatalosan is lezárták a 2011/2012-es tanévet, de hátravolt még a bizonyítványosztás. Mielőtt megjött volna az osztályfőnökünk, negyed órán keresztül körbejártunk, akit értünk öleltünk és sírtunk. Legalábbis a lányok. És igen, kicsit nevetséges, nagyon szentimentális, de megható volt. Nekünk akkor, ott arra volt szükségünk. Fiúkat is ölelgettük mindenféle aranyos dolgot mondtunk egymásnak, egyszer ballagunk nyolcadikból. Megjött az osztályfőnk, gyorsan odaadtam az ajándékát és már akkor láttam, hogy fátyolos volt a szeme. na de ami az után volt! Igen, én eddig is tudtam, hogy szeret minket, csak nem mutatta ki. Eddig. Most elcsuklott a hangja, ugyanúgy küszködött a könnyeivel mint mi, elmondta, hogy eddig mindig csak szidott minket, pedig büszke ránk, és egyenként mindenki bizonyítványa előtt mondott valami jót az illetőről. Párszor megindultak a könnyeim, majd amikor a végéhez értünk már mindegy volt. Az utolsó ember után az egész osztály állva tapsolt neki. Magunknak. De főleg neki. Ott már tényleg sírtunk. 

Elmenés előtt azért még odamentem hozzá, megöleltem, így éreztem helyesnek. Jó volt. Szeretjük. Utána adtunk virágot a portásnéninek (világ legjobbja, nélküle összedőlne az iskola, ő mindenki anyja), igazgatónőnek, és bár már nem sikerült személyesen, de odaadtuk a versenyre felkészítő tanárunknak három tábla narancsos étcsokit. Ezután még néhány tanártól elbúcsúztam, készítettünk néhány képet. Jöttünk haza, majd mielőtt leindultunk fagyizni megint majdnem elsírtam magam. Ez az érzékenység egész nap végigkísért; amikor rámírt Tomi akkor is majdnem, amikor délután mentem Petráékhoz és elhaladtam az iskola előtt akkor is, amikor ültem a sörpadnál és meredtem magam elé az iszonyúan sós burgonyaszirom evése után is.

Ez így talán kusza és még mindig iszonytatosan szentimentális, de akkor még nem írtam az osztálybuli utáni érzésről, a szeretetről, amit az osztályom iránt érzek, a közelgő egri táborról, az összemosolygásokról, arról hogy Sacinak sírva-nevetve ígérgettük, hogy elbiciklizünk hozzá Újfalura, arról, hogy egy kézszorításban minden benne volt... Vagy arról, hogy a fáradság ellenére is nyakunkba vettük a várost, sétáltunk össze-vissza, legfőképp vissza, ettünk itt is, ott is, beszéltünk mindenről és mindenkiről. Vagy arról, hogy évzáró után első dolgom volt a már volt osztálytársaimmal találkozni. 

És még sok mindenről nem. Nem is baj. Jajj. Nagyon szeretem őket, nem mondom hogy feledhetetlen nyolc év volt, ezt a kijelentést nem merem megkockáztatni az én memóriámmal. De mégis. Nyolc év az több, mint a fél életem. Felsőben abszolút közel kerültünk egymáshoz, lányokkal-fiúkkal egyaránt. túl csöpögős, igen. Imádom őket, jajj nagyon. Holnap aludni fogok és sírni. Vegyes sírás lesz, vegyes érzelmekkel.

Magadban krumpli vagy?

Hátakkor, gyors összefoglalás a hétről.

Kedd. Ez volt az utolsó tanítási napunk a suliban. Igazából már ezen a napon sem tanultunk, kezdtünk a bolondballagással, amit elmosott az eső, így bent vonultunk végig, kaptunk csuprot az elsősöktől, csináltunk sok képet, és igazán remek hippik voltunk! Imádtam magunkat, meg mindenki más is. Utána átöltözünk, mentünk az iskola legjobbjai rendezvényre, amit csak azért szeret mindenki, mert utána kapunk kaját. Rengeteg mindent. Különféle torták, szendvicsek, gyümölcsös kosárkák, aprósütemények, gyümölcsök... Maga a mennyország. Lebuktam, amikor pakolásztam a szendvicseket drága meg nem hívott osztálytársaimnak, de sebaj. Megérte, így nem haltak éhen azt hiszem. A fogadás előtt még kiemeltek, mint az iskola példáját, vagy valami olyasmi, mert én vettem részt a legtöbbféle versenyen. Kicsit se vigyorogtam. Egyébként remélem, hogy ez azt eredményezi, hogy kitűnő leszek és megkapom a diplomát. Mondjuk ha nem az sem oylan nagy tragédia. Matekra nem mentünk be, gyógytesin meg fagyiztunk, a tanulás illúziója sem maradt meg... hazafele jövet igyekeztem megúszni az esőt, délután tosztam el az időmet, olvasgattam, képet töltöttem fel, készültem külön angolra, elmentem, eldöntöttük, hogy augusztusban megcsinálom a középfokút angolból (nem félek, meglesz, de lusta vagyok készülni, ennek ellenére fogok; a célokért mindent), valamint azt, hogy mégis folytatom tovább a németet és nem leszek franciás. Angol után indultam Petrához, megnéztük a Fight clubot (3.), pizzát ettünk, beszélgettünk, táncoltunk a Tunak tunak tunra, valamiért elállítottam a csapot, így hideg vízben fürödtem, elalvás előtt még megnéztük Fannival a Horrorra akadva negyedik részét, megkaptam az első szülinapi smsem, majd aludtam. 

Szerda. Reggel egy tévedés után hétkor keltünk, ücsörögtünk az ágyban, megkaptam az ajándékom tőlük, reggeliztünk, felöltöztünk, kis késéssel indultunk suliba. Ezen a napon nem volt tanítás, ellenben sportnap az igen. Számomra ez annyiból állt, hogy amit tudtam, azt fotóztam, szurkoltunk a sportolóknak és ide-oda rohangásztunk. Egyébként megérkezés után osztálytársak visszahívtak a terembe és elénekelték a boldog szülinapot. Igaza van mindenkinek, ezt nem lehet normálisan kezelni. Vigyorogtam, mint majom a farkának , megköszöntem mindenkinek, majd indult tovább a gépezet. Mivel tényleg ez volt az utolsó napunk, igyekeztem minden megörökíteni, ami nem jött össze, de azért elég sok kép készült. Vége lett, kihirdették az eredményeket, nyolcadikosként ottmaradtunk elpróbálni a ballagást, hazaszaladtam ,ettem, mentem vissza a szövegemet próbálni, rá húsz percre megint itthon voltam. Háromnegyed négyre okmányirodába mentem, előtte ültem anyáék ágyán és laptopoztam, igazán érdemleges tevékenység volt, evvan. Az okmányirodában munkaidő vége előtt kerültem sorra, az ügyintéző hölgyike ezért igazán szívélyes volt, szerencsére egy második képet tudtam csináltatni, ami annyira nem lett rémisztő, viszont a szám ferdesége már az. És túl egyenes a hajam. Sebaj, négy évig kibírom, majd a személyimet mutogatom mindenkinek, az -csodával határos módon- jól sikerült. Utána megint Petrához mentem, végignéztem az ott lévők monopolyját, majd indultunk a Tiszavirág fesztiválra Blájen életét nézni. Előtte még sétálgattunk, Chen és Blanka elmentek pizzáért, mi helyet foglaltunk Petrával az els sorban, megjöttek a többiekek is. Ettünk, kezdtünk fázni, majd a film is elkezdődött és sokadjára is élveztem minden percét. Végigidéztük a filmet, hihetetlen érzés volt annyi emberrel együtt nevetni. A film második felénél már nagyon fáztunk, talaj közelében ültünk, késő volt, de Blanka anyukája megmentett minket, hozott pulcsikat. Film után Chen hazament, Blanka is, én meg maradtam Petránál. Beszélgettünk, majd közös megegyezés alapján elmentünk aludni. 

Csütörtök. Jó sokáig aludtunk, megettünk fejeként körülbelül öt szelet meggyes sütit (eperrel, de lehet, hogy én többet), utána én olvasgattam, Petra gépezett, nyugis délelőtt volt. Apa hívott, utána mentem haza, ebédeltünk, megkaptam a joghurt tortám, istenifinomvoltjajj, megbeszéltük, hogy nem kapok szülinapomra tengerimalacot mert nem érdemlem meg, összekészítettem a cuccom, és siettem a buszhoz, hogy kiérjünk az osztálybulira. Bezony. Osztálykirándulás nem volt, osztálybulit csináltunk magunknak. De még milyet! Igazából nem történt semmi, fiúk fociztak, szétvertek néhány széket (egyszer élünk alapon, vagy mert igen érettek, fogalmam sincs), szólt a zene, örök gyerekként szórakoztunk a hajóhintán, próbáltam eltanulni a helyes dákófogást és a megfelelő lökést kevés sikerrel, ebéd előtt a fiúk énekeltek nekünk, meg hörögtek, utána pókereztünk (végre, én évente háromszor szoktam körülbelül pókerezni, csak nyáron, már hiányzott. Az első játék vége felé elmentem egy kicsit, erre a többiek úgy döntöttek, hogy all in. A másodiknál már csak négyen játszottunk, köztünk az osztályfőnökünk is, majdnem nyertem. De jó volt. Nyolckor indultunk is, többség már hamarabb elszállingózott, maradtunk nyolcan, majd csak hatan, fagyiztunk, kiültünk a partra, majd hárman leszakadtunk és végigörömködtük a Kowalsky meg a vega koncertet. Ismerek pár számot tőlük, de ez az akusztik koncert annyira élő volt, aranyosak voltak mind, a közönség is táncolt, mi a színpad szélénél ácsorogtunk, de a zene minket is mozgásra késztetett. A Forradalom rt. közepén megmozdult bennem valami, majdnem elsírtam magam, mert eszembe jutott az osztály. Nem akarok elballagni. Annyira imádom őket minden hülyeségükkel, problémájukkal együtt. Igazából tényleg szeretjük egymást, tehát biztosan fogunk találkozni, de mégsem leszünk egy osztály. Végülis nem sírtam, csak megölelgettem Petrát, majd dudorásztunk. Koncert után újra egymásra találtunk Fannival meg Blankával, tettünk egy kört, majd szépen mindenki ment haza. Öt perccel anyáék után érkeztem, gyorsan meghallgattam még pár dalt Kowalskyéktól, majd elmentem aludni olvastam fél kettőig.

(röviden ennyi)

Nem tudom, lehet hogy csak én gondolkodtam rajta (biztosan nem), de lehet, hogy az emberek akikkel az életünk során találkozunk, mind potenciális társak a számunkra, akár életünk szerelmeink is lehetnek, ha nagyon költői akarok lenni...

Szóval lehet, hogy az életünkben bárki az ellenkező nemből megfelelő lenne, de rosszkor találkozunk vele, nem az életünk megfelelő szakaszában. Egyszerrűbben úgy lehetne kifejezni, hogy:

Right person - wrong timing.

Gyü-gyü-gyü ce-ce-ce

Na végre túlvagyunk a Sajó Károlyon is, igen szép eredménnyel (se). De vége és ez a lényeg. Na meg az hogy három napon keresztül a versennyel törődtünk a legkevesebbet, és annyit röhögtünk, fetrengtünk, hülyéskedtünk, mint nagyon régen (egri tábor, talán). Szerdán utaztunk sokat, este igyekeztünk előadni a prezentációt, ami háromszor is nevetésbe fúlt, hajat mostam, félig megnéztük a Gyalog galoppot (a tanárunknak annyira nem tetszett, pedig hát...), majd éjfélre ágyba kerültünk. Szerencsére nem én aludtam a földön... Másnap reggeli után megnyitó a városházán, hatalmas nagy protokoll, jájj. Utána kicsit kiakadtam az "Önök mások"-on, de végül is megírtuk az írásbelit, megettük a nagyon eredeti ebédet, előadtuk a prezentációt, közben egyszer a zsűri képébe röhögtem, rosszul mondtam a sulink nevét (kellett nekünk kéttanossá válni), hadartam, viszont Blanka és Fanni ügyesek voltak. 

Összességében erős középmezőnyben éreztük magunkat, szerintem a teljesítményünk is olyan volt... Szóbeli után döglöttünk, fésülködtünk, majd kaptunk vacsit, aminek végeztével elmentünk az Árkádba (zseniális, hogy a hotel és a kolesz is két percre volt az Árkádtól), negyed órán keresztül körbejárkáltunk az Alexandrában, utána fagyiztunk. Hihetetlen, mennyire drága volt, borzasztó, de megérte, egyrészt azért mert nagyon finom volt, másrészt mert viszonylag nagy adag, harmadrészt mert egyszer élünk, negyedrészt mert csak. aztán betévedtünk az intersparba, vettünk magunknak üdítőt, meg utána még egyszer... akkor pedig májkrémet, negrót és csokit... 

Este megnéztük a Dark shadowst laptopon... nem tudom, hogy az emberek miért csorgatják úgy a nyálukat. Oké, tényleg hatalmas volt, nagyon eltalált poénokkal, a színészi játék is tetszett, de a vége elcsépeltre sikerült és a vérfarkasság sok volt. Az is rontotta a szememben a film értékét, hogy nem szeretem a céltalan rombolást, így a házat nagyon sajnáltam. Összességében tetszett. Másnap, azaz pénteken vészesen korán keltünk, de sikerült elkészülni mindennel, reggeli után indultunk terepgyakorlatra. Előttünk ült hajasbaba, átmentünk Nyúlon, voltunk Pannonhalmán ("elmarad a latin!"), az egyik velünk jövő felnőtt meg ráeszmélt arra, hogy milyen műveltek vagyunk és attól kezdve, amikor nem kellett jegyzetelni végig a Gyalog galoppból és a Brian életéből idéztünk. A rövidített terepgyakorlat után megírtuk a ravazdi művelődési házban a megírandót, majd visszamentünk Győrbe. Kaptunk ebédet (tejóég, én annyit zabáltam ez alatt a három nap alatt, hogy az nemigaz.), utána leszakadtunk a városnézős csoporttól, elmentünk fagyizni, az is nagyon finom volt, jó helyet találtunk. Utána pedig egy padon ülve másfél órán keresztül röhögtünk, kielemeztünk minden második arra járót, szóval teljes mértékben éretten viselkedtünk. 

Egyébként tök furcsa, de a sok utazástól, üléstől, pihenéstől, semmittevéstől nagyon ellehet fáradni. Mi is folyamatosan le voltunk lassulva, bármikor el tudtunk volna aludni, legszívesebben csak ültünk volna egész nap. Ásványvízvásárlás, átöltözés után mentünk a díjkiosztóra. Eluntam az életem, egy órán keresztül semmi nem volt. Kihirdették az eredményeket, hátrébb végeztünk, mint vártuk, de nem vagyunk benne az utolsó háromban... szóval nem, ez nem jó eredmény, de akkor már mindegy volt. Utána harcászkodtunk kicsit, majd beültünk az autóba és az első lehetőségnél mekiztünk. Sokat. De végre tisztességesen rendeltem, nem csak sajtburger-sültkrumpli volt a menü. Körülbelül úgy néztünk ki mint az usákok egy átlag kiruccanás alkalmával, mindenhol mekis papírzacskók, egyik kezünkben a burgonya, másikban a hamburger, mellettünk az üdítő. Egyszer-egyszer megéri. Pl. mint most, és akkor három hónapig nem kívánok ilyen helyen étkezni. Sötétedés után elcsöndesedtünk, még beszélgettünk a horrorfilmekről, megemlítettem a "minden ember potenciális életed szerelme csak rosszkor találkozol vele" elméletemet és megérkeztünk. Haza. Utána ültem a kanapén és néztem ki a fejemből, majd arcot-fogat mostam és aludtam fél tizenegyig.

És vége! Vége a versenyeknek, ebben a tanévben nem lesz több, tudom, hogy a végén vagyunk, de azért ezt a két hetet már nyugiban töltöm, megírom a kompetenciát úgy-ahogy, igyekszem nem rossz jegyeket szerezni, és tényleg végzünk. Bár az a vég valami újnak a kezdete lesz.

Semmi sem lesz ugyanúgy, mint régen...

A szombat jól alakult, a ma meg csak úgy telik. 

Nem tetszik, pedig pontosan én terveztem így. A szobámban viszonylag rend van, majd tanulok törit (ha tanulok... csak kéne, szerdán témazáró), de ezzel a hülye prezentációval sehogy nem haladok. Borzasztó, elegem van az egészből, pedig alig csináltam vele valamit, a törléseken kívül. Az lebeg a szemem előtt, hogy kevesebb, mint egy hét és túl vagyunk az egészen, erre a tanévre letudtam minden versenyt, végeztem. Kezdek ott tartani, hogy a kémia ötösöm sem érdekel, hagyjanak békén, jó lesz a négyes is. A "diplomát" így is megkapom, néhány betű eltérés még nem a világ.

Komolyan, néha a vasárnap rosszabb mint a hétfő. A vasárnap csak úgy van, igazából nem csinálok semmit, délben felkelek, várok egy órát az ebédre, utána beágyazok, próbálok pakolászni, majd döglődöm. Vagy a fotelben olvasok, vagy gépezek. Jelenleg az utóbbi. Pedig még azt terveztem pár órája, hogy produktív leszek. Úgy látszik, az aktivitás kimerült a beágyazással.

Mondjuk még nincs semmi veszve, csak a tettvágyam. De a holnap jó lesz. Megyek Ifirkászra, megkapom a csomagomat, azért fuckyeah, hogy második lettem egy országos diákújságírói pályázaton! 

Kedd eltelik, szerdától péntekig túlélem a napokat, szombaton örömködék vala, este Árnyjátékot nézek naaaaagy tv-n, aztán vasárnap lesz és kezdődik az egész előröl... 

"A történelem zabigyerekei vagyunk. Nincs se célunk, se helyünk. Nincs világháborúnk, se válságunk. A mi háborúnk szellemi háború, a mi válságunk az életünk."

Végre egy normális, nyugis hétvége. Nem kell mennem sehova, nem kell csinálnom igazából semmit, csak itthon maradok, alszom sokat és telik az idő. Nem, nem a legjobb példa arra, hogyan lehet egy hétvégét eltölteni, de nekem mégis tetszik. Mert az enyém.

Még nem igazán sikerült visszarázódnom a hétköznapokba. 

Mindjárt itt a nyár, kicsit kevesebb, mint egy hónap múlva ballagunk, egyszerűen nem bírok normálisan tanulni. Az már más tészta, hogy nagyon nem is tanulok, pedig kémiát, matekot még mindig nagyon kéne, ugyanúgy négyesre állok, mint félévkor, bár a matek egy fokkal jobb. Jövő héten harmadmagammal megyek egy olyan verseny országos fordulójára, amire nem akartunk továbbjutni, de így sikerült. Vár ránk még egy impotencia mérés is, de az már csak hab lesz a tortán, játszva megcsináljuk, az már igazán a végén lesz a tanévnek. Addig meg valahogy kibírjuk, túlélünk, küzdünk (már aki) és várjuk a nyarat.

Nagyon.

A zongoraszó csodásan nyugtat. És annyira kellemes hallgatni,szinte észre sem veszem. Még aludni is lehet rá. Bár nem marad meg olyan mélyen az emlékezetemben, mint egy olyan dal, aminek szövege van, azért ha újra hallom, felismerem és megint megszeretem. 

Igen, a zenének ereje van.

You are so happy you could die

Annyira imádom, rá vagyok teljesen kattanva. Még jó, hogy magától újrajátszik...

és a pasi szája tényleg félelmetes o.O

Be me only, be the water where I'm wading

Rájöttem, hogy imádom azt az érzést, amikor utazom és csukva van a szemem és a narancs ezernyi színben pompázik a szemhéjamon át. Igen, Büszkeség balítéletet néztem hétvégén és még mindig nem tudom megunni. giccses, elcsépelt, de gyönyörű. Mint a naplemente, vagy a szerelem. 

Ma úgy jöttünk haza Bajáról, hogy az út háromnegyedében a nap óarany fényt vetett minden egyes nádszálra és az ég olyan kék volt, amilyennek egy tavaszi napon lennie kell. És igazán megérintett a tavasz. A hőmérséklet nem elég ahhoz, hogy érezzem az évszakot, ahhoz kellenek a színek, a fények az illatok. Úgy teljes. 

Holnaptól újítok. Elegem van a tékozlásomból. csak az a baj, hogy igaz. Na ezen változtatunk. Reméljük sikerrel.