Jöjjön, aminek jönnie kell!

Avagy nyárértékelő.

Nézőpontok... Minden csak nézőpont kérdése. Egyrészt a nyaram sokkal jobb volt, mint a tavalyi, mert végre értelmesen töltöttem el, vagyis nem semmit csináltam, hiszen körülbelül két hónapon keresztül masszívan angoloztam (kac-kac). Lényeg a lényeg, hogy büszke vagyok magamra, mert volt bátorságom bevállalni, jelentkezni, befizetni (khm, befizettetni), és végül elmenni az angol középfokú nyelvvizsgára. Büszke vagyok magamra, mert tudva, hogy nyár végén kerül sor rá, tanultam rá. Nem csak hébe-hóba, hanem tényleg. Szótáraztam, feladatlapokat oldottam meg, angoltanárhoz jártam, együtt gyakoroltunk Tomival, tényleg készültem és elmondhatom magamról hogy megtettem mindent.

Másrészt a nyaram rosszabb volt, mint a tavalyi, hiszen nem mentem igazából sehová. Tavaly -bár nem táboroztam- sokkal több mindent csináltam. Többet strandoltam, voltam Efotton, körülbelül három héten keresztül nyaraltam, hol barátnővel, hol családdal, hol ismerősöknél. A tavalyi nyár inkább volt nyár, a maga hétköznapi értelmezésében, mint az idei. És mégis. Én jobban élveztem az ez évit. Mert bár nem mentem sem fesztiválra, sem nyaralni, de voltam két táborban és megnéztem (magamhoz képest) rengetegsok filmet, elolvastam sok olyan könyvet, amit régóta terveztem. És igen, noha körülbelül ötször voltam strandon, mégiscsak tevékenyebb volt az idei nyár, mint a tavalyi.

És én élveztem!* Élveztem az első két hetet, amikor még suliba jártunk, de igazából nem csináltunk semmit, élveztem a ballagás utáni hangulatot, élveztem az egri tábort (de még hogy!), a filmnézéseket, a könyveket, az új osztálytársakkal való találkozást, a délbenkelést, a rajztábort, a hosszútávú biciklizéseket, az Olimpiát,  a Tomis délutánokat, a Batman-maratont, a nagymamánál töltött időt, a néhány csajos délutánt, a mászkálásokat, a nyelvvizsga utáni érzést, a Sziget-nézést online, a semmittevéseket...

Értékeljünk: ez a nyár jobb volt, mint a tavalyi, de lehetett volna jobb is. Mikor nem? Jövőre még jobb lesz, ebben biztos vagyok, viszont jó érzéssel tölt el a tudat, hogy csak kevés dolgot változtatnék meg az idei nyárban, kevesebbet, mint a tavalyiban.

És különben is. Már egy kicsit untam a vége felé. Hiányzott a rendszer, izgatott voltam/vagyok az évkezdés miatt, alig várom már az őszt. A nyár szép volt, jó volt, eltelt. Élveztem, jajj nagyon, de msot vége és el tudom engedni... micsoda szentimentális befejezés! De tényleg. Örülök az ősznek. Tegyetek ti is így.

*Egyre több Szirmai-féle kifejezést használok...

Azon gondolkodott, hogy...

 mi lett volna belőle ha nem hátra indul el hanem, hanem előre...

Negyed óra és szeptember és ősz. Tizenegy óra és tizenöt perc múlva indul a Roxfort Expressz a King's Cross pályaudvarról a 9 és 3/4-ik vágányról.
Körülbelül egy napon belül (de mindenképpen holnap) érkezik a nyárértékelő. Bár alig csináltam valamit, értékelni lesz mit. Mindig van.
Jóéjt!

Ballag már a vén diák, tovább, tovább...

Nos, ezen is túl vagyunk. Elballagtunk. De még hogy!

Szép volt, valami hihetetlenül szép. 

A reggel húzósan indult, nyugis és gyors fürdés után rájöttem, hogy nincs meg a szoknyám, amiben lenni akartam, mikor felvettem tesómét előszedtem az inget, aminek sikeresen elszakítottam az ujját, így gyorsan újat kellett keresni, de közben Panka már ki volt akadva, hogy mi van, ha kinyújtom az ő szoknyáját és nem tud miben szóbelizni. Végül lett megfelelő blúzom, és a szoknya is előkerült. Rövid hajcsinálás után mentem a suliba, elvileg próbálni a búcsúszöveget, vagy legalább a hangomat a mikrofonba, de igazából a semmi miatt mentem oda. Egy óra múlva sorba rendeződtünk a termünk előtt és vártuk a másik osztályt.

Akkor még nem sírtunk. Rövid variálás után osztályfőnök és Fanni helyett csak osztályfőnök mellett ballagtam, Fanni meg Barni mellett, ami abszolút pozitív, imádjuk. Lementünk a lépcsőkön, ki az ajtón és vártunk. Panka (kamerával a kezében) próbált énekeltetni minket kevés sikerrel. Elindultunk. Szépen lassan. Még itt sem sírtunk. Sem a Himnusz közben, sem a beszéd közben, de még a nyugdíjba vonuló tanárok búcsúztatója közben sem, pedig ott már szerettem volna. Beszéd előtt még örömködtem egy sort a diplomám miatt, megkaptam, kitűnő lettem, szerintem nem megérdemelten, de nem baj. tényleg örültem. Mosolyogtunk, néha összenevettem egyesekkel, ha valami olyat hallottunk, lufieregetés előtt a borzasztó Bon-bon zenét nem is énekeltük, mégis akkor kezdtem el sírni először. Vagyis amikor megláttam, hogy Petra sír. Olyan aranyos volt, nekem is kedvem támadt hozzá, jöttek is a könnyek. akkor még viszonylag örömkönnyek. Szép ez az "elengedjük a léggömböket, tovaszállnak, ahogy mi is" metafora. 

Ezután hivatalosan is lezárták a 2011/2012-es tanévet, de hátravolt még a bizonyítványosztás. Mielőtt megjött volna az osztályfőnökünk, negyed órán keresztül körbejártunk, akit értünk öleltünk és sírtunk. Legalábbis a lányok. És igen, kicsit nevetséges, nagyon szentimentális, de megható volt. Nekünk akkor, ott arra volt szükségünk. Fiúkat is ölelgettük mindenféle aranyos dolgot mondtunk egymásnak, egyszer ballagunk nyolcadikból. Megjött az osztályfőnk, gyorsan odaadtam az ajándékát és már akkor láttam, hogy fátyolos volt a szeme. na de ami az után volt! Igen, én eddig is tudtam, hogy szeret minket, csak nem mutatta ki. Eddig. Most elcsuklott a hangja, ugyanúgy küszködött a könnyeivel mint mi, elmondta, hogy eddig mindig csak szidott minket, pedig büszke ránk, és egyenként mindenki bizonyítványa előtt mondott valami jót az illetőről. Párszor megindultak a könnyeim, majd amikor a végéhez értünk már mindegy volt. Az utolsó ember után az egész osztály állva tapsolt neki. Magunknak. De főleg neki. Ott már tényleg sírtunk. 

Elmenés előtt azért még odamentem hozzá, megöleltem, így éreztem helyesnek. Jó volt. Szeretjük. Utána adtunk virágot a portásnéninek (világ legjobbja, nélküle összedőlne az iskola, ő mindenki anyja), igazgatónőnek, és bár már nem sikerült személyesen, de odaadtuk a versenyre felkészítő tanárunknak három tábla narancsos étcsokit. Ezután még néhány tanártól elbúcsúztam, készítettünk néhány képet. Jöttünk haza, majd mielőtt leindultunk fagyizni megint majdnem elsírtam magam. Ez az érzékenység egész nap végigkísért; amikor rámírt Tomi akkor is majdnem, amikor délután mentem Petráékhoz és elhaladtam az iskola előtt akkor is, amikor ültem a sörpadnál és meredtem magam elé az iszonyúan sós burgonyaszirom evése után is.

Ez így talán kusza és még mindig iszonytatosan szentimentális, de akkor még nem írtam az osztálybuli utáni érzésről, a szeretetről, amit az osztályom iránt érzek, a közelgő egri táborról, az összemosolygásokról, arról hogy Sacinak sírva-nevetve ígérgettük, hogy elbiciklizünk hozzá Újfalura, arról, hogy egy kézszorításban minden benne volt... Vagy arról, hogy a fáradság ellenére is nyakunkba vettük a várost, sétáltunk össze-vissza, legfőképp vissza, ettünk itt is, ott is, beszéltünk mindenről és mindenkiről. Vagy arról, hogy évzáró után első dolgom volt a már volt osztálytársaimmal találkozni. 

És még sok mindenről nem. Nem is baj. Jajj. Nagyon szeretem őket, nem mondom hogy feledhetetlen nyolc év volt, ezt a kijelentést nem merem megkockáztatni az én memóriámmal. De mégis. Nyolc év az több, mint a fél életem. Felsőben abszolút közel kerültünk egymáshoz, lányokkal-fiúkkal egyaránt. túl csöpögős, igen. Imádom őket, jajj nagyon. Holnap aludni fogok és sírni. Vegyes sírás lesz, vegyes érzelmekkel.

Magadban krumpli vagy?

Hátakkor, gyors összefoglalás a hétről.

Kedd. Ez volt az utolsó tanítási napunk a suliban. Igazából már ezen a napon sem tanultunk, kezdtünk a bolondballagással, amit elmosott az eső, így bent vonultunk végig, kaptunk csuprot az elsősöktől, csináltunk sok képet, és igazán remek hippik voltunk! Imádtam magunkat, meg mindenki más is. Utána átöltözünk, mentünk az iskola legjobbjai rendezvényre, amit csak azért szeret mindenki, mert utána kapunk kaját. Rengeteg mindent. Különféle torták, szendvicsek, gyümölcsös kosárkák, aprósütemények, gyümölcsök... Maga a mennyország. Lebuktam, amikor pakolásztam a szendvicseket drága meg nem hívott osztálytársaimnak, de sebaj. Megérte, így nem haltak éhen azt hiszem. A fogadás előtt még kiemeltek, mint az iskola példáját, vagy valami olyasmi, mert én vettem részt a legtöbbféle versenyen. Kicsit se vigyorogtam. Egyébként remélem, hogy ez azt eredményezi, hogy kitűnő leszek és megkapom a diplomát. Mondjuk ha nem az sem oylan nagy tragédia. Matekra nem mentünk be, gyógytesin meg fagyiztunk, a tanulás illúziója sem maradt meg... hazafele jövet igyekeztem megúszni az esőt, délután tosztam el az időmet, olvasgattam, képet töltöttem fel, készültem külön angolra, elmentem, eldöntöttük, hogy augusztusban megcsinálom a középfokút angolból (nem félek, meglesz, de lusta vagyok készülni, ennek ellenére fogok; a célokért mindent), valamint azt, hogy mégis folytatom tovább a németet és nem leszek franciás. Angol után indultam Petrához, megnéztük a Fight clubot (3.), pizzát ettünk, beszélgettünk, táncoltunk a Tunak tunak tunra, valamiért elállítottam a csapot, így hideg vízben fürödtem, elalvás előtt még megnéztük Fannival a Horrorra akadva negyedik részét, megkaptam az első szülinapi smsem, majd aludtam. 

Szerda. Reggel egy tévedés után hétkor keltünk, ücsörögtünk az ágyban, megkaptam az ajándékom tőlük, reggeliztünk, felöltöztünk, kis késéssel indultunk suliba. Ezen a napon nem volt tanítás, ellenben sportnap az igen. Számomra ez annyiból állt, hogy amit tudtam, azt fotóztam, szurkoltunk a sportolóknak és ide-oda rohangásztunk. Egyébként megérkezés után osztálytársak visszahívtak a terembe és elénekelték a boldog szülinapot. Igaza van mindenkinek, ezt nem lehet normálisan kezelni. Vigyorogtam, mint majom a farkának , megköszöntem mindenkinek, majd indult tovább a gépezet. Mivel tényleg ez volt az utolsó napunk, igyekeztem minden megörökíteni, ami nem jött össze, de azért elég sok kép készült. Vége lett, kihirdették az eredményeket, nyolcadikosként ottmaradtunk elpróbálni a ballagást, hazaszaladtam ,ettem, mentem vissza a szövegemet próbálni, rá húsz percre megint itthon voltam. Háromnegyed négyre okmányirodába mentem, előtte ültem anyáék ágyán és laptopoztam, igazán érdemleges tevékenység volt, evvan. Az okmányirodában munkaidő vége előtt kerültem sorra, az ügyintéző hölgyike ezért igazán szívélyes volt, szerencsére egy második képet tudtam csináltatni, ami annyira nem lett rémisztő, viszont a szám ferdesége már az. És túl egyenes a hajam. Sebaj, négy évig kibírom, majd a személyimet mutogatom mindenkinek, az -csodával határos módon- jól sikerült. Utána megint Petrához mentem, végignéztem az ott lévők monopolyját, majd indultunk a Tiszavirág fesztiválra Blájen életét nézni. Előtte még sétálgattunk, Chen és Blanka elmentek pizzáért, mi helyet foglaltunk Petrával az els sorban, megjöttek a többiekek is. Ettünk, kezdtünk fázni, majd a film is elkezdődött és sokadjára is élveztem minden percét. Végigidéztük a filmet, hihetetlen érzés volt annyi emberrel együtt nevetni. A film második felénél már nagyon fáztunk, talaj közelében ültünk, késő volt, de Blanka anyukája megmentett minket, hozott pulcsikat. Film után Chen hazament, Blanka is, én meg maradtam Petránál. Beszélgettünk, majd közös megegyezés alapján elmentünk aludni. 

Csütörtök. Jó sokáig aludtunk, megettünk fejeként körülbelül öt szelet meggyes sütit (eperrel, de lehet, hogy én többet), utána én olvasgattam, Petra gépezett, nyugis délelőtt volt. Apa hívott, utána mentem haza, ebédeltünk, megkaptam a joghurt tortám, istenifinomvoltjajj, megbeszéltük, hogy nem kapok szülinapomra tengerimalacot mert nem érdemlem meg, összekészítettem a cuccom, és siettem a buszhoz, hogy kiérjünk az osztálybulira. Bezony. Osztálykirándulás nem volt, osztálybulit csináltunk magunknak. De még milyet! Igazából nem történt semmi, fiúk fociztak, szétvertek néhány széket (egyszer élünk alapon, vagy mert igen érettek, fogalmam sincs), szólt a zene, örök gyerekként szórakoztunk a hajóhintán, próbáltam eltanulni a helyes dákófogást és a megfelelő lökést kevés sikerrel, ebéd előtt a fiúk énekeltek nekünk, meg hörögtek, utána pókereztünk (végre, én évente háromszor szoktam körülbelül pókerezni, csak nyáron, már hiányzott. Az első játék vége felé elmentem egy kicsit, erre a többiek úgy döntöttek, hogy all in. A másodiknál már csak négyen játszottunk, köztünk az osztályfőnökünk is, majdnem nyertem. De jó volt. Nyolckor indultunk is, többség már hamarabb elszállingózott, maradtunk nyolcan, majd csak hatan, fagyiztunk, kiültünk a partra, majd hárman leszakadtunk és végigörömködtük a Kowalsky meg a vega koncertet. Ismerek pár számot tőlük, de ez az akusztik koncert annyira élő volt, aranyosak voltak mind, a közönség is táncolt, mi a színpad szélénél ácsorogtunk, de a zene minket is mozgásra késztetett. A Forradalom rt. közepén megmozdult bennem valami, majdnem elsírtam magam, mert eszembe jutott az osztály. Nem akarok elballagni. Annyira imádom őket minden hülyeségükkel, problémájukkal együtt. Igazából tényleg szeretjük egymást, tehát biztosan fogunk találkozni, de mégsem leszünk egy osztály. Végülis nem sírtam, csak megölelgettem Petrát, majd dudorásztunk. Koncert után újra egymásra találtunk Fannival meg Blankával, tettünk egy kört, majd szépen mindenki ment haza. Öt perccel anyáék után érkeztem, gyorsan meghallgattam még pár dalt Kowalskyéktól, majd elmentem aludni olvastam fél kettőig.

(röviden ennyi)

Let me take you down...

Na ezt is megértük! Vera élvezi a kémia tanulását. Nem is értem eddig miért nem voltam ötös belőle... Ja de. Nem tanultam. Nem mintha nem szeretném, mert de, hiszen izgalmas és logikus, csak nem tanultam. Van ilyen. Holnap viszont számításokból írok és csak abból, szóval nagyon kell tudnom, évvégi ötös múlik rajta. Egyébként még németből, fizikából és matekból kell javítani. Mármint ötöst szerezni. Az a durva, hogy a némettől jobban félek, mint a többitől együttvéve... De áááh. Már csak egy hét. Egy hét és vége. Legyen már 13-a!!!

Még nem igazán sikerült visszarázódnom a hétköznapokba. 

Mindjárt itt a nyár, kicsit kevesebb, mint egy hónap múlva ballagunk, egyszerűen nem bírok normálisan tanulni. Az már más tészta, hogy nagyon nem is tanulok, pedig kémiát, matekot még mindig nagyon kéne, ugyanúgy négyesre állok, mint félévkor, bár a matek egy fokkal jobb. Jövő héten harmadmagammal megyek egy olyan verseny országos fordulójára, amire nem akartunk továbbjutni, de így sikerült. Vár ránk még egy impotencia mérés is, de az már csak hab lesz a tortán, játszva megcsináljuk, az már igazán a végén lesz a tanévnek. Addig meg valahogy kibírjuk, túlélünk, küzdünk (már aki) és várjuk a nyarat.

Nagyon.

Elutazunk ketten Angliába...

Tegnap minden rohanás, izgulás ellenére csodaszépre sikerült a ballagás, az este is jó volt, élveztem a napot. Ma meg már egyáltalán nem izgulok Anglia miatt, lesz, ami lesz, én már csak boldog vagyok.

Szerintem a körülményekhez képest egész kevés cuccot pakoltam, ami áll egy közepes bőröndből, hátizsákból, piros tarisznyából és kajás zacskóból... Na igen. De nyugodt vagyok és derűs, mint Dumbledore és ez csodás. 

Utolsó átnézés... 

Csók mindenkinek, akik meg érettségiznek, azok meg ügyesek legyenek, én tudom, hogy azok lesztek! :)

Jajj de jó lesz...

Folyamatos

Huh, hát sok, nagyon sok minden.

Hajnali kelés, hat órai fotózás, Budapest, MTVA székház, Süsü jelmez, híradó felvétel, HVG-szerkesztőség, XXX. Sajtófotó Kiállítás, Börgör king, fűben ebéd, meleg, viccek, zápor, itthon, boldog.

Reggeli vidám ébredés, házi-írás, víg menet, hallásvizsgálat, roham, fájós láb, övtáska, fagyi, könyvek, Eredet, cica, fáradt, pakol, pakol, boldog.

Három nap és megyünk Angliába! Annyira várom már, néha csak spontán elkezdek pattogni az örömtől. Majd egy éve szeretném ezt az utat, sokat küzdöttem érte, érveltem, kompromisszumot kötöttem, könyörögtem, érveltem és megérte, de még hogy! Vasárnap délután indulunk Angliába, pardon Nagy-Brittanniába, útba ejtve Belgiumot, visszafele Franciaországot és nem érdekel, ha esni fog, ha hideg lesz, ha ronda nagy esőkabátban kell majd slattyogni, nem érdekel ha csak egy kevés szabadidőt kaptunk, hogy egy hétig nem leszek netközelben, nem bír érdekelni. Álmaim országába megyek, megyünk, minden percét élvezni fogom és majd jó sokat gondolok az itthoniakra, főleg egyetlen édes Annámra, aki érettségizni fog minden nap. És igen, egy hétre megyek el, Angliában csak öt napot fogunk tölteni, de ott leszünk! 

Előtte még Harcosok klubja nézés (navégre!), ballagás, család, ebéd, pakolás, utolsó bevásárlás, pakolás újbóli megkísérlése, bőröndre ülés, remélhetőleg éljenzés, nemalvás, boldog, izgatott kelés, kapkodós-szeretgetős délelőtt, görcsben áll mnidenem-uramisten tényleg megtörténik ez velem érzés, indulás, indulás, búcsúzás és elmegyünk. 

boldog boldog boldog

Hadd mondjak néhány szót a hirtelen felindulásból. Mert az utolsó két bejegyzés pusztán a hirtelen indulatok/érzelmek miatt született, de azért jól esett. 

Kirohantam minden ellen, majd nagy nehezen elvonszoltam magam törit tanulni és rájöttem ,hogy egy undorító alak vagyok. mert kb tíz perc jegyzetelés és olvasás után értettem mindent és nem volt felszínes. Ha holnap óra előtt átnézem ötöst írok belőle (azért nem tuti, mert a kémia tznél is ezt mondtam és tessék!). és erre a tíz percre nem vagyok képes naponta négy tantárgyból! igen, a lustaságom határtalan. Ennek ellenére rendet rakni még mindig szeretek. Csak el kell kezdeni azt is. Viszont hajmosás után lenyugodva, átszellemülten könnyebb volt tisztán látni a dolgokat. Szóval tanulni kell. Kéne. Egy kicsit többet. Bár a semminél minden több.

Ugye?

Végre!

Végre tudok gépnél lenni több, mint tíz percen át.

Végre tudok rendet rakni.

Végre tudtam aludni.

Végre olyan gyönyörű idő van, hogy még matekozni is kedvem lenne.

Végre látok valami reménysugarat (csak két tárgy nem lesz ötös elvileg).

Végre van időm írni.

Annyi minden történt elseje óta. Először is nagyon közel állok ahhoz, hogy szerelmes legyek. És akkor túl is estünk a csöpögős részleteken. Másodszor egyre jobban bírom a matekozást, bár az eredményeim még mindig elég gyatrák, de gyakorlás-gyakorlás-gyakorlás. Úgy tűnik (ha holnap felelek féléves anyagból kémián, akkor) csak két tárgyból nem lesz ötösöm félévkor. Bér az egyik matek, így rosszul indulok, de az eddigi év végi ötösök kimentenek. Úgyis a felvételi számít. Amit igyekszünk nem elrontani. Persze ez semmi ahhoz képest, hogy mások érettségiznek, vagy vizsgáik vannak. De elég nagy dolog. 

És apámmal már percenként ordítozunk egymással, puszta szeretetből. Az a jó, hogy a sok veszekedés, kiabálás, hülyézés mögött tényleg érzem a szeretetét, ami elég jól esik, csak a családom túlzásba viszi az aggódást, azt hiszem. Lassan már én is. Tegnap hihetetlenül morcos voltam, kicsit kiakadtam, bár egész csendesem önnön magamhoz képest, elmentem fürödni, majd kialudtam a mérgemet. lassan megírom a harmadik alvásról szóló bejegyzésemet is. Majd egyszer. Az alvás tényleg nagyon sok mindent megold. Meg a hajmosás. Meg a zene...

Ami még új fejlemény az az, hogy tumblrn élek és virágzok, valahogy mindig van időm egy-kettőt reblogolni. Ide írni mg nincs. Hát ja. De ez más. Ez a blog személyesebb és időt kell rá szánni. Olyan, mint a szerelem, vagy mint a szobanövény (a szerelmet és a szobanövényt John Lennon hasonlította össze egymással először, nem én).

És most ahelyett, hogy itt áradoznék a Pitagorasz-tétel szépségeiről, vagy a a szentjánosbogarak cirkulárisan polarizált fényéről inkább elmegyek pakolni, majd nagyon megtanulom a kémiát.

Ha már töri esszét és ha már angol prezentációt írtam idáig, miért ne írhatnék most bejegyzést alvás helyett. Nekem már úgyis mindegy. A baj csak azzal van, hogy most pörgök, mikor már rég aludnom kéne. Nem értem ezt. Bár pénteken is teljesen fel voltam dobva hajnali hatkor, amikor már kint voltam az utcán. A túl korán és túl későn annyira elvont, hogy nem érezzük annak, ami.

Inkább alszom, talán sikerülni fog. biztosan, csak most még nem érzem. 
Na álommanók, jó éjszakát.

hmm

hm.

I don't give a shit.

csak hogy legyünk közkeletűek. ennek a hónapnak is vége. 

és én megint nem lettem sem szorgalmasabb, sem okosabb, sem szebb, sem vékonyabb. 

olyat mondok. ennek az évszaknak is vége. előbbi dolgok még egyszer. 

és tél. és az egyetlen karácsonyi dal, ami most jó nekem, az ez .

hajat mosok.

Egy napon felébredtem... és mosolyogtam. Már nem fájt semmi. És egyszerre értettem, hogy nincsen igazi. Sem a földön, sem az égben. Nincs ő sehol, az a bizonyos. Csak emberek vannak, s minden emberben van egy szemernyi az igaziból, s egyikben sincs meg az, amit a másiktól várunk, remélünk. Nincs teljes ember, és nincs az a bizonyos, az az egyetlen, az a csodálatos, boldogító és egyedül való. Csak emberek vannak, s egy emberben minden benne van, salak és sugár, minden.

szünet

hát én akkor most egy hétre szüneteltetem a bárminemű internetfelhasználásomat, beleértve mnidenféle internetes oldalt, mint facebook, youtube, twitter és persze a blog is. csak egy pici szünet, valószínűleg kibírom,meg nem gépmegvonás lesz, csak internet, így vígan tudok pasziánszozni meg simsezni. hát ez van, én még simsezek és tökre bírom. az egyetlen, amit nem szeretek benne, hogy elvonja a figyelmem és az időérzékem és órákon keresztül képes vagyok vele játszani. na ez van. most meg az, hogy angol házit fogok írni, aztán egy hétig semmi internet. nyista, nothing, nichts... 

2001 - 2011

tegyem - ne tegyem - tegyem - ne tegyem - tegyem!

azért megérdemelnek annyit, hogy megemlékezzünk rájuk. 

ismeretlenek, és csak négy éves voltam, nem hat ki az életemre (legalább is nem közvetlen módon), nem szakadt szét a családom miatta, nem gyászolok. de. ennyit igazán megtehetek a sok halott ismeretlenért és mindenkiért aki hozzájuk tartozott. 

Vigyél el innen kicsi eső, 

vigyél messze innen el, 

a mögöttem ácsorgó idő 

halszemeivel játszik egy teddy bear

let it go

Mindennek eljön az ideje egyszer

most itt az ideje a búcsúnak. majdnem négy év után (a pontosság kedvéért egy év 9 hónap után) abbahagyom az evezést, vagyis már abbahagytam, viszont ezt hivatalosan is meg kell tenni. tehát szépen felkerekedek (felkerekedünk) és kifizetjük a júliusi tagdíjat meg viszünk egy üveg bort. én meg közben elmagyarázom, hogy miért. mert az fontos. és igen, egész életemben szeretni fogom az evezést, és védelmezni és tisztelni. csak éppen művelni nem fogom, de az emléke megmarad. 

update:

elintéztük. és igen, ezt így kellett. korrekten, kedvesen sok sikert kívánva egymásnak. 

nem véletlenül az első és egyetlen olyan edzőm, akit a tisztelet mellett még szerettem is.

Ámen