Jövőhéten pénteken évzáró és végzünk hivatalosan is. Mármint az első évvel. Írnék én sok mindent, de év közben azért volt bejegyzés related to school és ah. Én vagyok az egyetlen ember, aki nem bebaszással ünnepli meg a tanév végét, hanem alvással. Holnap.

Prioritás

Négy tanítási nap maradt hátra, amiből kettőn lesz témazáró, a többin meg szimplán felelünk, de én maximálisan elvesztettem az érdeklődésem minden tanulással kapcsolatos dologban. Nem érdekel, pedig a lelkem mélyén igen, nem érdekel, pedig jó jegyeket kéne szereznem és nem érdekel, pedig dehogynem, csak már belefáradtam az érdekbe. Magamnak akarok egyedül megfelelni és ebben is elbukom. Nincs semmi baj, csak képzelem.

Vasárnap alszom.

Csak szerintem probléma, hogy...

... az iskolákban egyáltalán nem beszélnek a mindennapok történéseiről? Nem kell a politika, azt szépen mindenki döntse el maga, de legalább tájékoztatnák a tisztelt tanulóközösséget, hogy mi van, mert lehet nagyon sokan nem tudnak egyáltalán semmiről. Miért nem lehet két-három mondatot szólni arról, hogy mi történik Törökországban, miért is kéne valahogy megemlékezni a Nemzeti Összetartozás napjáról, hogy brutális az időjárás, hogy lehet a poénkodások mellett arra is kéne gondolni, hogy mi van ha nem lesz termés a hideg és az eső miatt? Elhiszem, hogy szar a rendszer, nehéz leadni az anyagot, főleg ennek a generációnak, a tanárok is legszívesebben mennének már pihenni, de ezek igenis fontosak. Ahogy fontos a tananyag (egy része), úgy ezek is. Egyik a másik nélkül nem működik. Tessék példákat hozni a tananyagra a jelen történései kapcsán. Akár csak említés szintjén, hogy tudjuk, mi vesz körül minket, mert ez így felháborítóan csak részben helyes.

Osztálykirándultunk

Este még pakolásztam, valahogy elaludtam, viszonylag kipihentem keltem, összekészültem, tiltakoztam plusz fél liter víz elrakását illetően, elindultam, vettem kaját a pékségben, szerencsétlenkedtem az elrakásukkal, autóbuszállomásnál találkoztam a szöszikkel, vártam rájuk, utána együtt mentünk és hála az égnek Aisha hamar ott volt és így igen jó helyett tudott szerezni.Odafele úton meghallgattatta velem a bemelegítős zenéit, néha nekidőlt a lábamnak, én meg leginkább csak voltam és örültem az időnek. Meg annak, hogy nem szereti a mogyorókrémes buktát. 

Megérkeztünk, végigmentünk a központon, egy idő után megtaláltam a fényképezőgép megfelelő módját az akváriumi halak fotózására, folyton leszakadt az osztály, de ezzel nem volt semmi baj, nem siettünk. Dorinával kimentünk a kilátóba, csináltunk képeket, majd jöttek a többiek, így velük is. Utána négyen elmentünk megnézni az állatokat, barátkoztam kecskékkel, Kevin leginkább vitatkozott velük, majd megnéztük a többi jószágot is. Utána szomorúan vettük tudomásul, ohgy a gps-es motorcsónakázásról lemaradtunk, így ültünk a stégen és vártunk a többiekre, majd egy telefonhívást követően alkalmunk lett csónakba szállni. Hasítottuk a vizet (nem) énekeltünk mindenfélét, majd hosszú idő után megérkeztünk bajbajutott társainkhoz, kihúztuk őket a susnyásból, majd megint, és utána a pasi felajánlotta nekem, hogy vezethetem a motorcsónakot és fyeah, vezettem és nagyon jó volt! 

Visszatértünk, felcaplattunk a központhoz, megnéztük a tizenkét perces kisfilmet, majd bealudtam, majd zoo csemegével és tanárokkal együtt újra meglátogattuk  kecskéket. Ezt (és a leégést) követően már csak a vidraetetés volt hátra. És te jó ég, meghaltam, annyira aranyosak voltak, és a gondozó is olyan gondoskodóan viselkedett velük, nagyon tetszett. Vettem fagyit, megnéztük az akkor már ébren levő pelikánokat és visszaszálltunk a buszba, nagy nehezen odaadtuk a buszsofőrnek a bort, utána már csak Rajmond tó-szagán bosszankodtunk. Fél nyolc volt, mire megérkeztünk, Bogiék hazahoztak és ennyi. 

Vagyis ááááh, annyira élveztem, nem is tudom mire számítottam, de ez így volt jó, nem baj, hogy nem többnaposra mentünk, nem baj, hogy nem feszített tempóban és vasfegyelemben masíroztunk végig a területen, nem baj, hogy nem volt meleg, nem baj, hogy nem voltam mindig ott a dolgoknál, hiszen ahol ott voltam azt élveztem. És ez a lényeg.

Minek?

Na, egy gyors dalváltás után van kedvem, de a cím marad (meg a kő is). 

Sok minden. Először is, ma van Radnóti Miklós születésének 104. évfordulója. Szerintem nem emlékeztem meg róla méltón, de azért valamennyire, egész évben ráérek, szóval mégsem érzem olyan rosszul magam.

Aztán aztán. Ballagás kétszer, kordon lét, ballagási dalok pénteken és szombaton. Virágvásárlás pénteken és vasárnap, filmnézés pénteken, sorozatnézés vasárnap, nemalvás pénteken, szombaton és vasárnap. A koránkeléssel amúgy semmi bajom, de háromból kétszer csodaszép délutáni szunyókálással pótoltam az elmaradt alvást, pedig vasárnap hajnalban is elaludtam, amire nem emlékszem, csak arra hogy felkeltem, tehát előtte aludnom kellett. Legalább is azt hiszem. Furcsa. 

Furcsa dolgok történnek, annyira tudományos vagyok, pedig ma egész jó kedvem volt, elolvastam az első felvonást a Hamletből és attól eltekintve, hogy dráma, tetszik.

Én meg attól eltekintve, hogy holnap lesz nyelvtan témazáró és eddig nem tanultam semmit, egész jól érzem magam, szerencsére nem kell korán kelni, de fogok, így van esély az ötösre. Minő öröm. Ahogy mama mondta, az élet csupa öröm. És igazából igaza van.

Gondolkoztam azon, hogy holnap már május és hogy lehet, hogy még e hónapban kéne írnom a hétvégémről, de akinek kellett, már elmondtam, úgyhogy nem tudom. Azért megörökítem.

Szóval voltam Budapesten, mind a két felében, pénteken főleg Budán, matekoztam, fagyit ettem, meg megnéztük a Rocky Horror Picture Showt, aztán szombaton inkább Pesten voltam. Láttam a Murdert, voltak (életemben először) Ikeázni, lett plüss brokkolim, elmentünk a Siriusba, ami még mindig egy remek hely, csak mást adtak, mint amit rendeltem és hulla fáradtak voltunk, de azért élveztük. Aznap még megnéztük az moziban az Vasember harmadik részét, ami szintén iszonyatosan élvezetesnek bizonyult (kivételt képez ez alól a zene). Utána természetesen megnéztük Szirmai kritikáját.

Vasárnap nem történt semmi különös, matekoztunk, ettünk, jöttem haza, büszkén cipelve a plüss brokkolimat. Utána felmostam.

Ugye, hogy milyen izgalmasan hangzik? Nem? Hát szerintem sem.
Pedig ez volt életem egyik legjobb hétvégéje, és annyi érzelem van bennem, most is olyan lelkes vagyok még, de akinek kellett, annak már meséltem, ide csak konzerválom a tényeket.

Ha még nem mondtam volna

... és még nem mondtam, szóval fuck this shit, miért vagyok ennyire lusta, miért nem vagyok képes látni az összefüggéseket, hogy képzeltem azt, hogy nem tanulok, mi a jó franc van velem, egyszerűen képtelen vagyok felfogni képtelenségemet, holnap lehet írunk fizikából. nem engedhetem meg magamnak a négyest sem. ebben semmi ráció nincs. már most elegem van.

pedig olyan szépen javítottam kémiából és földrajzból is, de természetesen most lerontom a matekom, fizikából a tanár pedig bármelyik pillanatban rájöhet, hogy egy segg vagyok. 

argh. butaszág az egész.

Ha nem lennék annyira elhavazva, mint amennyire el vagyok havazva, akkor írnék egy bejegyzést arról, hogy el vagyok havazva, de mivel annyira el vagyok havazva, nem írok.

Reggel felkeltem a szokott időben, vagyis felébredtem, majd "a szundi úgyis szól öt perc múlva" gondolatbeli felkiáltással szépen vissza is süppedtem az álomba, meghatározhatatlan idő múlva felkeltem és kibattyogtam a konyhába, majd amikor visszafordultam az üvegemért, megláttam a mikró kijelzőjét és rémülten konstatáltam, hogy háromnegyed hét van, ami azt jelenti, hogy húsz percen keresztül fogalmam sincs mit csináltam. Oké, aludtam, na de kérem, ez nem normális, az ébresztőm hangos, és szundi volt ez idő alatt minimum háromszor, de nem. Aludtam. Haha, jó volt. És beértem suliba, szóval semmi baj, de ez a kiesett húsz perc nagyon frusztráló, úgyhogy ma alszom.

És bárányok gurulnak halkan

Reggel nagy nehezen kimásztam az ágyból, levettem a pulcsit, felöltöztem, gyorsan megreggeliztem, már amennyire egy reggeltő betépett álommanó gyors lehet, és éppen mostam volna a fogam, amikor rájöttem, hogy nincs első órám, aludhattam volna. Így elképesztő gyorsasággal visszafeküdtem aludni és jajjde jó volt. Mindig mondom, hogy imádok aludni, a legjobb érzés pedig az, amikor vissza lehet még egy kicsit feküdni az ágyba, akár tíz percre. És most, hogy abszolút spontán tényleg ez történt, rájöttem, hogy ezek nem csak üres szavak részemről, fantasztikus volt. Jó, utána még kómásabban csináltam mindent, az órák nagy részén is aludtam, de igazán olyan nagyon szeretek aludni, és kell is, szóval nem érzem rosszul magam. Ellenkezőleg, kedvem kellemes aranyozott fehérben pompázik, puha minden és angenehm.

Eleget néztelek, jöhetne már az álom,
úgy várom.

Tanulok

Dante - Divina comoedia
Pokol, I. ének - részlet

A sötét erdőben

Az emberélet útjának felén

egy nagy sötétlő erődbe jutottam,

mivel az igaz utat nem lelém.

Ó szörnyű elbeszélni, mi van ottan,

s milyen e sűrű, kusza, vad vadon:

már rágondolva reszketek legottan.

A halál nem sokkal rosszabb, tudom.

De hogy megértsd a Jót, mit ott találtam,

hallanod kell, mit láttam az uton.

Akkortájt olyan álmodozva jártam:

nem is tudom, hogyan kerültem arra,

csak a jó útról valahogy leszálltam.

Én rontottam el?

Ez annyira nem költői kérdés. 

A tavasz és március első napja remekül telt; csakúgy, mint a második. De jobb lenne, ha egy-két dologról nem tudnék. Értem én, hogy nem lehet mindenhol egyszerre ott lenni, nem lehet mindent átélni, elolvasni, megnézni, meghallgatni, de akkor is. Sosem tudom, hogy mikor döntök jól vagy rosszul, vagy ha azt hiszem igen, akkor utólag úgyis megbánom. Visszamondani és később szomorkodni egy elmaradt találkozás miatt az az én hibám. De szembesülni azzal, hogy le sem szarják a fejem, az már annyira nem önhibámból fakadó szomorúság/tanácstalanság.

Lehet én vagyok az oka. Az állandó kifogások, szeretek egyedül lenni kijelentéseim, az okoskodásom, a néha előtörő bunkóságom, nem tudom. Azt viszont igen, hogy nem csak, mert egy kapcsolathoz/barátsághoz (minimum) két ember kell. És igen, lehetne szemtől szembe is mondani, minek panaszkodom, ha nem teszek ellene semmit. 

Lenne értelme?

Mondtam már, hogy szerencsés vagyok?

Még nem? De biztosan, és szerencsére (haha) megint rá kellett jönnöm, hogy bizony, szerencsés vagyok, méghozzá nem is akármennyire. Kopkopkop. 

Mivel tegnap a nagy nagy belső fejetlenség miatt természetesen semmi nem csináltam, ezért ma a sors megajándékozott egy (szerintem) jól sikerült angolversennyel, egy egy héttel kitolt pályázatleadási határidővel, egy elmaradt kémiával és ugye napsütéssel, de az jelen helyzetemben nem számít. Szóval öröm és bódottá, kedv a cikkíráshoz és rendrakáshoz, talán még házit is fogok írni. 

Ja igen. Történelmi esemény, ma (életemben először) autóval vittek suliba. Csodás volt. Ilyenkor érzem Isten (vagy valami felső erő, aminek van keze) simogatását a fejemen.

Éljen. Az általános emberi magatartáshoz híven itt ülök és panaszkodom a teendőim sokaságáról, valamint az időhiányról, ahelyett, hogy a teendőimet végezném szorgalmasan, de ugye én miért tennék olyat.

Az interjú legépelésén, a pályázat, esetleg a házi megírásán túl annyival érdekesebb dolgok vannak. Például a gráfelmélet, vagy A kozmosz éneke, vagy az Oscar elemzése. Annyira érdekel mind, és ímmel-ámmal foglalkozom is velük, de igazából nagyon egyikkel sem.

Valahogy nem lep meg.

And I'm looking for a miracle

Péntek körül meg úgy mostanában volt bennem olyan, hogy nem tartozom sehova, az emberek igazából nem szeretnek. és ezt most nem úgy kell érteni, hogy nem szeretnek, csak valahogy olyan ez, hogy megkedvelnek, mert szimpatikus vagyunk és ennyi. Szeretni már csak nagyon kevesen képesek. Ez a különbség köztem és Panka között. Lehet, hogy ha egy társaságba egyszerre kerülünk be, engem fognak hamarabb megkedvelni a sziporkázó humorérzékem és a szellemes beszólásaim miatt (nem) (de), de hosszú távon biztos ő lesz a kedvelt, szeretett, mert igazán jótét lélek, és bármennyire is piszkálom emiatt, még humora is van. Szóval nem olyan kőbunkó, mint én, persze hogy szimpatikusabb. 

Az osztályban is az elején minden nagyon jó, minden nagyon szép, aztán itt tartunk januárban, nekem még mindig egy olyan ember, akivel igazán jóban lennék, vagyis közel olyan szinten, mint volt osztálytársakkal, akiknek amúgy shoutout, mert ez a hatos kis csapat imádnivaló és fantasztikus, hogy még mindig és hétről hétre és ez szerintem nem is nagyon fog változni, kopkopkop. Körülöttem mindenki puszipajtás, meg délután ide-oda járkál együtt forrócsokizni and I'm sitting here... 

És valahogy mindig ezt érzem, aztán rájövök, hogy jó nagy része magam miatt van, én vagyok olyan, amilyen, vállalnom kell a viselkedésem következményeit. Meg arra is, hogy igazából nem annyira súlyos a helyzet, mint amilyennek látom. Meg ki a kicsit nem becsüli, az a kicsit nem becsüli, van nekem barátom épp elég, akinek meg nem kellek, azt ott egye meg a fene. 

Egyébként Dénessel remekül kibeszéltem az aggodalmaimat, utána meg a társasággal filmeztünk, és gofrit ettünk, szóval egy szavam sem lehet.

Excelsior!

Végre megint süt a nap. Lassan indulok kávézni forrócsokizni a lánykákkal, csak érjek oda időben. Szeretem a pénteket. Kevés órám van, könnyűek, itt a hétvége, lehet aludni. Bár szerdáról csütörtökre bebizonyítottam magamnak, hogy igenis képes vagyok hétköznap korán lefeküdni, méghozzá kilenckor. És megérte, mert tegnap reggel végigénekeltem az itthoni készülődést, pörögtem, vigyorogtam. Ja és nem mellékesen, nem éreztem fáradságot. Tegnap ezt másfél órás késéssel sikerült kivitelezni, ami viszont még mindig jobb, mint az átlag. Főleg úgy, hogy drága egy és egy negyed órát rááldoztam János evangéliumára. ami nem is volt olyan rossz. Sőt, az egész Biblia nem olyan rossz, mint azt annak idején gondoltam. Nem szájbarágós, nem agresszív, ha valaki nem hívő, annak egy  szép kis történet és ennyi.

Fogadalmaimmal úgy haladok, hogy mivel már tudok kötni ezért nem kötök, filmeket szép számmal nézem, az biztos túl lesz teljesítve és körülbelül egy hete szenvedek a negyedik könyvvel az ötödik héten, de nem akarom feladni, csak így meg pláne el leszek maradva, ami annyira nem vicces. 

Holnap sütök gofrit.

Ma van a...

Magyar kúltúra napja

Cseh Tamás születésének napja

Heath Ledger elhalálozásának napja

és még sok minden másé is gondolom, de azért na. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy hatással voltak rám, de nem. Nemigen. Meghallgattam a csönded vagyokot, olvastam néhány verset, bár azt amúgy is szoktam és nem reblogoltam a Heath Ledgeres képeket. 

Tényleg nem ezen események voltak a napom meghatározói, de valahogy el kell kezdeni a bejegyzést. 

Vasárnap még bennem volt, hogy szombaton lezajlott a felvételi és amikor eszembe jutott, vagy emlékeztetett rá valaki, akkor legalább annyira lelkesedtem/izgultam, mint tavaly. Mert bármennyire is túl vagyunk rajta, és eredményesnek minősült, továbbra is tudjuk/tudom, hogy milyen érzés, hát persze, hogy izgultam! 

Maga vagyok a megtestesült empátia.

És kicsit sajnálom, hogy a lényeget elhallgatom, gyáva vagyok őszintének lenni és a szokásos katyvasz. Szeretnék kötni.

Akartam egy bejegyzést írni...

...
arról, hogy igazából nem tudom, hogy pontosan mikor lett 2013, mert messze álltunk a színpadtól és összevissza ordibáltak mindenhonnan mindenfélét, aztán valamikor pudingoltunk, és szólt a Himnusz, körülöttünk pezsgőt bontottak, mi is ordibáltunk, megint pudingot kívántunk egymásnak, majd elkezdődött a tűzíjáték, de nagy volt a köd, így csak a fényei látszottak (meg a hangja, de az nem látszott). Szóval eltévedtem az időben, valahol még az év elején. És azóta is el vagyok veszve.

...
arról, hogy ma találkoztam Chennel, bár azt csak megemlítettem volna, egy egész bejegyzést azért csak nem, de mégis, tök jó volt látni ma reggel, olyan ritkán találkozunk, és ma csak ha két percre is, de legalább két percre; és jó volt, és rémisztőek ezek a körmondatok.

...
arról, hogy elég rosszul kezdtem az évet, mármint hozzáállás szempontjából és ez csak pár napja változott. Viszont a félévim jó lett, a ma megírt történelem témazáró (fennkölt hangsúllyal) is az lesz, úgyhogy hurrá, hajrá, előre! Vagyis inkább arról, hogy az elmúlt három napban valahogy sikerült korán ágyba kerülnöm és bár másnap nem voltam frissebb, de azért a közérzetemen határozottan éreztem a javulást.

...
arról, hogy egyre többször vagyok ideges, vagy aggódó, vagy épp rémült részben az idő, részben a jövő(m) miatt, ami ugye összefügg. De erről már írtam, ráadásul elég röviden és nem jól, de úgy látszik ,állandó téma, és egyre többször folytatok beszélgetést önmagammal.

...
arról, hogy egyre többször folytatok beszélgetést önmagammal. Hogy részben ezért írok ide kevesebbszer. Mert elvagyok a fejemben, vagy épp találok egy arra alkalmas időpontot és személyt, hogy kibeszéljem magamból magamat. Mert rájöttem, hogy nem feltétlenül kell és nem feltétlenül akarok, és nem is feltétlenül tudok írni minden egyes történésről, gondolatról, ami engem érint (megérint). Mert bármennyire is elmúlt a tavalyi felvételi-láz, szintet léptem/léptünk és azért más. Még ha nem is vallom be magamnak, többet tanulok. Vagy máshogy. Nem időhiány, csak más időbeosztás.

...
arról, hogy miért nem tudok és nem akarok ide írni, de azt fentebb kifejtettem. Most viszont akartam, és pontosan ezért van a blog.

Whoa!

Whoa! I'm waking up, I feel it in my bones, enough to make my systems blow... Igen, továbbra is Imagine dragons. Bár most Awolnationt hallgatok.

Na de. Whoa, emberek, már 7000-en voltatok/voltunk itt. Ez már nem semmi, ami pedig már valami, mint tudjuk. Most azért kicsit örülök. Mondjuk. Hat óra tájékán, amikor ajándékot csomagoltam a barátnőimnek és Christmas lightsot hallgattam, megjött a karácsonyi hangulatom. Sütit nem sütöttem az osztálynak, túl későn értünk haza, nem is igazán volt kedvem, de van még három évem, ráérek.

"Én a semmiben ülök. És jobb a semmiben ülni, mint valamiben, ami valójában semmi se."

Janne Teller - Semmi

I was not unhappy my whole life

Azt hiszem ezen a dalon fogok bőgni minimum egy héten keresztül. Csak hogy ne legyek annyira teátrális, ezen a dalon fogok szomorkásan mosolyogni egy hétig, holnap már tudni fogom a szöveget és énekelni fogom.

 Itt meg lehet tekinteni a szöveget.

Előtte pár perccel még bömböltettem hangosan hallgattam és énekeltem a Radioactive-ot az Imagine dragonstól és rájöttem, hogy teljesen illik a jelenlegi helyzethez, igazi forradalmi dal.

Lehet a kettőt fogom felváltva hallgatni (megtoldva egy kis Nirvanával, már hiányzik az is), akkor legalább ki lesznek egyenlítve az érzelmeim és kellemesen semleges leszek. Statisztikailag, természetesen.

Egyébként sajnálattal kellett konstatálnom, hogy még mindig nincs karácsonyi hangulatom. Tavaly ilyenkor már lelkesen hallgattam a Christmas lightsot, és még lelkesebben vártam az angolórákat, ahol 45 percen keresztül csak karácsonyi dalokat énekeltünk összevontan. Oh wait, már nem ugyanoda járok, itt nincs angolórán éneklés, nincs németórán éneklés (hahaha). 

Ami nem olyan nagy probléma, de azért mégiscsak érezhető a hiánya. Többek között ez volt az egyik kedvencem a karácsonyban, vagyis az adventben, mert ugye a karácsony előtti hét még nem karácsony. Pénteken annyira megörültem a hónak, és olyan gyorsan előjöttek a szép emlékek, hogy gyorsan el is küldtem néhány smst volt osztálytársaknak, hogy ők is érezzék a Christmas spiritet.Bejött, mert a négyből hárman válaszoltak, a negyedik csak azért nem, mert élőben is beszámolhatott.

Ma zenei estet tartok, holnap vagy lesz tüntetés vagy nem (kulturált, ha minden igaz), és ha más nem, legkésőbb csütörtökön megjön a karácsonyi hangulatom, mert sütit sütök az osztálynak. Igen, az egésznek. Igen, belső késztetés miatt. Igen, szerintem sem vagyok normális. Vagyis pont az, hogy de.

Normális vagyok, szeretem a karácsonyt és Black Keys albumot hallgatok. Az élet csupa öröm!