Az előbb szomorúan ébredtem rá, hogy sosem leszek az a lány, aki átszellemülten cigarettázik egy csésze kávé mellett, pusztán abból az okból kifolyólag, hogy nem szeretem a kávét és nem is dohányzom. Pedig fílinges lenne, és igazán illene az egészhez valami cuki szőrmók egyszerre művészéstudós kedves és olyan szépek lennénk, csak hát én sehol sem vagyok az elvárásaimhoz képest és nyár van és este Kiscsillag koncert, addig pedig Feltámadást olvasok.

Na többek között ezért sem.

-That was unfair! -Life is unfair, my dear boy.

Már megint szomorú vagyok, fogalmam sincs miért, nem jó érzés, nem tudok mit tenni, van egy papírfecnim, amin körülbelül hússzor rajta van ez a kijelentés, nem csinálhatok mindig újat. Kár.

Nothing's alright, nothing is fine

Nem tudom. Most kedvem lenne sok-sok klisés, ám releváns idézetet ideírni, de azért mégsem süllyedek le arra a szintre. Csak valahova jó írni. Beszélgetni kéne, de van olyan, amit egyszerűen nem lehet kibeszélni, mert a szenvedő alany én vagyok, nekem kell megoldanom az általam kreált problémákat. Jajj. Aludni kéne, már megint nem sikerült időben ágyba kerülni egyik nap sem, pedig a hétvége pont arra lenne való, hogy aludjak, nem? Ja, nem. Kár.

Na akkor Papa Roach még párszor és elmegyek durmolni.

Az árgyélus kis madár

El is felejtettem. 

Ott tartottunk, hogy szeretnék kötni. Ebből azt gondolná az ember, hogy már tudok kötni, ezért szeretném rendszeresíteni a tevékenységet. Nos, ha így van, jól gondolná, mert tényleg. Vasárnap megtanultam. Mármint rendesen. Nincs semmi, csak a sima, de kezdem megszokni a mozdulatsort, egyre gyűlnek a sorok, bár ebből a gombolyagból (ami sajnos nem pamut) maximum valami amorf fog keletkezni. Gyakorlásnak tökéletes.

Tessék művelődni.

Lassan hagyománnyá válik nálunk, hogy a karácsonyfa még vígan álldogál a lakásban, akár egy héttel vízkereszt után is... Idén sincs ez másképp, amikor apát megkérdeztem, hogy nem kéne-e azt a szerencsétlen fát kipaterolni, a válasz csak annyi volt, hogy majd hétvégén. Úgyhogy még pár napon keresztül boldogít minket. Amúgy egyáltalán nem bánom, lucfenyő, és még mindig csodás illata van. Egyetlen negatívum a mindent beterítő tűlevél, már oylan helyeken is van ahol nem kéne lennie. 

Ha jobban belegondolok, sehol nem kéne lennie, de azért van. De nem baj, mert porszívó is.

Karácsonyi összegzés

Az újévi az túl kommersz lenne...

Kezdjük a rosszal:
Szandi nem jön
Nincs meg a Hollywood Hírügynökséges pulcsim*
Nincs hó
Nem láttam sem a Blájen életét sem a Gyalog galoppot

Folytassuk a jóval:
Itt van a kiscsalád
Gyros lesz az ebéd
Kaptam két könyvet karácsonyra és mind a kettő nekem való
Tegnap csináltam forralt bort és finom lett
Barátok jóvoltából gazdagabb vagyok egy Beatleses bögrével és egy Beatleses jegyzetfüzettel
Tegnap nyertem társasjátékban
Készen vagyok a németházival
Tudok olvasni (sokat)

Fejezzük be a legjobbal:
Ma este Quimby koncert!

Szóval sokkal több a jó, örülni való, mint a rossz, pár nap késéssel megérkezett a karácsonyi hangulatom, mindent és mindenkit szeretek, örülök, olyan vagyok, mint aki kicsit többet ivott a kelleténél, azt is mondhatnám, hogy minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel megvagyok elégedve.

*Ez egy érdekes történet. Az úgy volt, hogy viszonylag hosszas gondolkodás után hirtelen felindulásból megrendeltem egy férfi S-es fekete HH pulcsit az Úr 2012. évében október hó tizedik napján, ami szerdára esett. Tehát megrendeltem és örültem a fejemnek, hogy jajjdejó, legalább egy karácsonyi ajándéknak biztosan tudom a kilétét. Hogy hogy nem, már pénteken megérkezett, örömködtem és szerencsére, vagy a rendkívüli meggyőzőképességemnek köszönhetően a hétvégén nálam lehetett a 24 órás vetélkedő miatt. Akkor még megvolt. Elvittem, nem viseltem, hazahoztam, szeretgettem, felvettem, majd le, így telt a vasárnap. Aztán hétfőn eszembe jutott, hogy ez igazából karácsonyi ajándék, ergo nem kéne hogy nálam legyen. Így szépen visszaraktam a borítékba, majd odaadtam idösapámnak. Elvileg.

Aztán hétfőn kiderült, hogy nincs meg. Először azt hittem, hogy apa csak szórakozik velem, de nem, megnézte mindenütt (elvileg!), és nincs meg. Akkor szenteste még ajándékosztás előtt átnéztem a mi szekrényeinket, de nem. Sehol sincs. Gondoltam a garázsra, de nem valószínű, hogy ott van. Jelenleg senki nem keresi, nekem hiányzik, mert tudom milyen jó érzés, ha nálam/rajtam van, és nem, nem vicces, hogy az egyik (talán legjobban várt) karácsonyi ajándékomat nem kaptam meg. És most nem arról van szó, hogy itt panaszkodom, miközben sok szép dolgot kaptam ajándék gyanánt, miközben néhány családnak még töltött káposztára sem telik (egyébként nem töltött káposztát kell enni karácsonykor, hanem halászlevet, csak szólok). Egyszerűen csak szükségem van rá, és sokkal rosszabb úgy várni valamire, ami talán meg sem lesz, amikor tudom hogy már megvan, itt van, csak nem tudom hogy hol és nem lehet az enyém; mint úgy várni valamire, hogy láttam valahol és ábrándozok arról, hátha az enyém lesz. 

Ez egyszerűen szar érzés na. Poén, nevetséges, szinte természetes, hogy ilyen megesik velünk, de azért mégis jó lenne, ha meglenne. Tényleg.

Még nem is említettem...

Tegnap megnéztük a Gyűrűk Ura első részét! 

Hogy még jobb legyen, a négy órás rendezői változatot, és nem csalódtam. Izgalmas volt, gyönyörű, megható, vicces is néhol, nagyon tetszett. Elég rendesen fel voltam spanolva, pattogtam a kanapén az izgalmasabb részeknél, és végig azt hajtogattam, hogy ez milyen aranyos film, mert hát tényleg. Ha nem is Dumbledore-szerűen, de eléggé érezhetően azt közvetíti s nézőnek, hogy a szeretett nagyon fontos. Lehet, hogy ez csak nekem jött le, én már csak ilyen szeretlekes ember vagyok, de akkor is. Nagyon aranyos volt, nagyon élveztem. A 9gag miatt pedig tudtam Gandalf szövegét szinte szó szerint, vártam Boromirt, és egy csomó képet felismertem.

Szóval büszkén kijelentem, hogy elindultam a LoTR megismerésének az útján és nagyon élvezem.

Főleg úgy, hogy néhány barát jóvoltából már két ajándékkal vagyok gazdagabb. És boldogabb, ugyanis, mind a hárman tökéletesen eltalálták, hogy minek örülnék. Kaptam Beatleses jegyzetfüzetet (ami annyira szép, hogy maximum dalszövegeket fogok beleírni, mást nem), valamint egy Beatleses bögrét és jajj. Sajnos a karácsonyi hangulatom megint messze jár, de ezen apróságok által egész közel kerültem hozzá.

Whoa!

Whoa! I'm waking up, I feel it in my bones, enough to make my systems blow... Igen, továbbra is Imagine dragons. Bár most Awolnationt hallgatok.

Na de. Whoa, emberek, már 7000-en voltatok/voltunk itt. Ez már nem semmi, ami pedig már valami, mint tudjuk. Most azért kicsit örülök. Mondjuk. Hat óra tájékán, amikor ajándékot csomagoltam a barátnőimnek és Christmas lightsot hallgattam, megjött a karácsonyi hangulatom. Sütit nem sütöttem az osztálynak, túl későn értünk haza, nem is igazán volt kedvem, de van még három évem, ráérek.

"Én a semmiben ülök. És jobb a semmiben ülni, mint valamiben, ami valójában semmi se."

Janne Teller - Semmi

I was not unhappy my whole life

Azt hiszem ezen a dalon fogok bőgni minimum egy héten keresztül. Csak hogy ne legyek annyira teátrális, ezen a dalon fogok szomorkásan mosolyogni egy hétig, holnap már tudni fogom a szöveget és énekelni fogom.

 Itt meg lehet tekinteni a szöveget.

Előtte pár perccel még bömböltettem hangosan hallgattam és énekeltem a Radioactive-ot az Imagine dragonstól és rájöttem, hogy teljesen illik a jelenlegi helyzethez, igazi forradalmi dal.

Lehet a kettőt fogom felváltva hallgatni (megtoldva egy kis Nirvanával, már hiányzik az is), akkor legalább ki lesznek egyenlítve az érzelmeim és kellemesen semleges leszek. Statisztikailag, természetesen.

Egyébként sajnálattal kellett konstatálnom, hogy még mindig nincs karácsonyi hangulatom. Tavaly ilyenkor már lelkesen hallgattam a Christmas lightsot, és még lelkesebben vártam az angolórákat, ahol 45 percen keresztül csak karácsonyi dalokat énekeltünk összevontan. Oh wait, már nem ugyanoda járok, itt nincs angolórán éneklés, nincs németórán éneklés (hahaha). 

Ami nem olyan nagy probléma, de azért mégiscsak érezhető a hiánya. Többek között ez volt az egyik kedvencem a karácsonyban, vagyis az adventben, mert ugye a karácsony előtti hét még nem karácsony. Pénteken annyira megörültem a hónak, és olyan gyorsan előjöttek a szép emlékek, hogy gyorsan el is küldtem néhány smst volt osztálytársaknak, hogy ők is érezzék a Christmas spiritet.Bejött, mert a négyből hárman válaszoltak, a negyedik csak azért nem, mert élőben is beszámolhatott.

Ma zenei estet tartok, holnap vagy lesz tüntetés vagy nem (kulturált, ha minden igaz), és ha más nem, legkésőbb csütörtökön megjön a karácsonyi hangulatom, mert sütit sütök az osztálynak. Igen, az egésznek. Igen, belső késztetés miatt. Igen, szerintem sem vagyok normális. Vagyis pont az, hogy de.

Normális vagyok, szeretem a karácsonyt és Black Keys albumot hallgatok. Az élet csupa öröm!

You don't have to be alone

Az eltervezett pénteken tanulok és pakolok, majd a 24 órás csapatbulin keveset iszom, szombaton filmmaratont tartunk, vasárnap rendezkedek a szobában, este vendégség, hétfőn kétszeres filmnézés két különböző társasággal, kedden alvásból az valósult meg, hogy nem ittam, szombaton két filmet néztünk meg, vasárnap vendégeskedtünk (kis késéssel khm), hétfőn csak egy filmet néztem, kedden pedig Ifirkász megbeszélésre mentem alvás helyett... Bár a fél tizenegykor való lefekvést sikernek könyvelem el, nem annyira rossz a helyzet. Sőt.

Pénteken nagyon jól éreztem magam, igenis lehet úgy jókedvűnek lenni, szórakozni, ha nem alkoholizál az ember, és még a szakkörösökkel is találkoztam. Szombaton a két film közül az egyik a Rosencrantz és Guildenstern halott volt, így teljesen megérte. Imádom az ilyen filmeket. Igen, még akkor is, ha nem értem teljesen, de megfogott. Szerencsére ki lett írva dvd-re, majd apával is megnézem,szerintem neki is fog tetszeni. No de... A vasárnapban csak a nap második fele a pozitív, de az eléggé, mivel nagyon finom muffint sikerült sütnöm és drága barátainknál is emelkedett volt a hangulat.

Hétfőn délután filmnézés helyett activityztünk, sétáltunk és mekiztünk, valamint remekül elszórakoztattuk magunkat a bálnás poénokkal, utána a lánykák elkísértek és csatlakoztam a többiekhez. Sok kaja, viszonylag sok ember, nagy kivetítő, hd minőség és Avengers... kell ennél több? Szerintem sem. Háromkor értem haza, de nagyon megérte. Nemzeti ünnepen nem igazán ünnepeltem,ez nem jelenti azt, hogy nem jutott volna eszembe, csak egyszerűen nem voltam kíváncsi a szokásos városi rendezvényre. Pénteken az iskolai előadás messze felülmúlta az elvárásaimat, köszönöm. A délutánt korlátlan gépezéssel terveztem eltölteni, szerencsére Petruska és Tomi, valamint a drága főszerkesztő út meghiúsította e tervemet. Sétáltunk, elkísértek a Frei-be, poénkodtunk, majd miután társaságot váltottam, Zsolt meghívott minket egy-egy valamire, megbeszéltünk, kaptam sok sok megírni valót, nem fogok unatkozni az biztos. Jöttem haza, bepótoltam a pénteki terveimet, majd hajat mostam és viszonylag korán, viszonylag remek kedvvel mentem aludni.

Vége a hosszú hétvégének, nem egészen úgy, ahogy elterveztem, de eltelt és meglepően kellemesen. Nincs okom panaszra. Megint csak többnyire azokkal töltöttem az időm nagy részét, akiket szeretek. Ennek pedig így kell lennie. Legalább is én úgy gondolom...

Holnap 24 órás vetélkedő!

El sem hiszem!
Jájj.

Elmennék most már egy másik helyre

szóval nem-e lehetne-e?

Holnaptól gyűjtöm a boldog pillanatokat egy befőttesüvegbe. 

Csak kéne szerezni egy befőttesüveget. 

"Hétfő van és elseje van, és nem kezdek elölről semmit. Már csak azt szeretném folytatni, jól-rosszul, cepekedve, krákogva, nyögve, okuláréval és élesre köszörült műszerekkel, amit elmúlt hétfőn kezdtem. Már nem akarom hétfőn és elsején megváltani, sem felrobbantani a világot. Már csak élni szeretnék e világban, hétfőn és elsején is, pontosan addig, amíg elvégzem a munkám és teljesítem kötelességem. Ilyen szerény vagyok? Nem, ilyen becsvágyó vagyok, hétfőn és elsején." 

/Márai Sándor/

Bármennyire is tetszik ez az idézet, nem élek így. Igenis szükségem van az újabb esélyekre, az újabb határokra, a tiszta lapra, a reményre. Ahogy a legtöbb embernek. Szeretem a lehetőségeket. Nem mondom, hogy ki is használom mindet, mert nem. És pont ezért szeretem őket annyira. Ha az előző 480 247 331 lehetőséget elszalasztottam, akkor is lesz még ugyanennyi. Biztonságot ad. 

Tessék nyugodtan a 30y zenekart okolni, ők hozták ki belőlem az ilyen gondolatokat. Egyszerre nagyon örülök neki, és kicsit rémisztő is, de eltelt egy újabb hónap. Szóval holnaptól cetlizzük a nap vidám történéseit, egyébként minden marad a régiben. Ahogy szokott.

Azon gondolkodott, hogy...

 mi lett volna belőle ha nem hátra indul el hanem, hanem előre...

Negyed óra és szeptember és ősz. Tizenegy óra és tizenöt perc múlva indul a Roxfort Expressz a King's Cross pályaudvarról a 9 és 3/4-ik vágányról.
Körülbelül egy napon belül (de mindenképpen holnap) érkezik a nyárértékelő. Bár alig csináltam valamit, értékelni lesz mit. Mindig van.
Jóéjt!

Csodálatos, tele van az internet olyan posztokkal, hogy ez az utolsó hétfő, amit nem utálnak, a fele temeti már a nyarat, a másik szimplán kiélvezi az utolsó napokat. Én meg csak vagyok, ahogy szoktam lenni. 

Pénteken végre úgy keltem fel öt nap láz után, mint a normál időkben, szombaton mentünk Tatára esküvőre, vasárnap Panka indult gólyatáborba, mi meg reggeli után jöttünk haza, a Kökiben vásároltunk, és végre, végre, végre lett Beatles-pólóm! Meg sok minden másom is, de azt hiszem, bátran állíthatom, hogy ez a legfontosabb.

Este megnéztem a Never let me go-t. Őszintén szólva, nem tudtam, hogy őket a szervátültetés miatt hozták létre, azt hittem, csak egy sima intézetben nőttek fel, nos nem. Igazából nem szólt sok mindenről, nem rágták a szánkba a dolgokat, de voltak olyan mondatok, amiket nagyon eltaláltak. Szerintem nem is a végén levő, minden ember úgy érzi, hogy nem élt eleget volt a legmeghatározóbb, hanem amikor Katie a nőnél azt mondta: nincs haladék, Tommy, soha nem is volt.

Ha jobban belegondolunk, nem csak nekik nincs haladékuk. Senkinek nincs, addig élünk, ameddig élünk, a halállal nem lehet alkudni.

És nem, én nem temetem a nyarat, eltelt, élveztem, sok minden nem történt velem, várom az őszt. A gimnáziumot, az új osztálytársakat, magát az őszt. Az érzést. 

Nem mintha unatkoznék...

1.Do you want a boyfriend or girlfriend?  Nem, nem igazán.
2.When did your last hug take place?  Délután valamikor.
3.Are you a jealous person?  Néha.
4.Are you tired right now?  Igen.
5.Do you chew on your straws?  Yep.
6.Have you ever been called a tease?  Nem hiszem.
7.Have you ever been awake for 48 hours straight? Annyit nem.
8.Do you cry easily?  Igen.
9.What should you be doing right now?  Aludni kéne, mert anélkül meghalok.
10.Are you a heavy sleeper? Egyáltalán nem.
11.Do you think you can last in a relationship for 6 months?  Igen.
12.Are you mad at someone right now?  Nem.
13.Do you believe in love?  Igen.
14.What makes you laugh no matter what?  Carol?!
15.Who was the last person you talked to?  Apa
16.Do you get butterflies around the person you like? Néha.
17.Will you get married?  Nem tudom még.
18.When was the last time you smiled?  Dél körül.
19.Does anyone like you?  Igen.
20.Do you secretly like someone?  Én teljesen nyilvánosan szeretek.
21.Who was the first person you talked to today?  Mama.
22.Who do you feel most comfortable talking to about anything?  Panka.
23.What are you NOT looking forward to?  Munka.
24.What ARE you looking forward to?  Hétvége.
25.Has someone of the opposite sex ever told you they loved you, and meant it?  Igen.
26.Suppose you see your ex kissing another person what would you do?  Nagyon semmit.
27.Do you plan on moving out within the next year?  Nein.
28.Are you a forgiving person?  Szerintem igen.
29.How many TRUE friends do you have?  Négy.
30.Do you fall for people easily?  Eléggé.
31.Have you ever fallen for your ex’s best friend?  Nem.
32.What’s the last thing you put in your mouth?  Fogkefe.
33.Who was the last person you drove with?  Szüléim.
34.How late did you stay up last night and why?  Fél kettő, mert tumblröztem.
35.If you could move somewhere else, would you?  Talán.
36.Who was the last person you took a picture of?  PetraBlanka.
37.Can you live a day without TV?  Többet is.
38.When was the last time you were extremely disappointed?  Ma.
39.Three names you go by...  ?
40.Are you currently in a relationship?  Nem.
41.What is your all-time favorite romance movie?  nincs olyanom... hacsak nem az 500 nap nyár, de az meg nem szerelmes film, mint tudjuk..
42.Do you believe that everyone has a soul-mate?  Teljes mértékben.
43.What’s your current problem?  Előző bejegyzés.
44.Have you ever had your heart broken?  Volt rá példa.
45.Your thoughts of long distance relationships?  Talán.
46.How many kids do you want to have?  Kátto.
47.Have you ever found it hard to tell someone you like them? Nemigen.

Aaand it's done!

El sem tudjátok képzelni, milyen hihetetlenül jó érzés, egyrészt az hogy TÚL VAGYOK AZ ANGOL KÖZÉPFOKÚN, másrészt az, hogy végre magyarul írok!

Egyelőre az előbbinek örülök jobban, de az egy hónap, vagy nem tudom mennyi idő során annyi minden lett volna, amit csak magyarul tudtam megfogalmazni, így nem írtam le... Angolul is tudok írni, de az érzelmek kifejezése még mindig csak magyarul működik. Oké, nem volt rossz angolul írni, de tény, a nyelvezete annyira póriassá sikeredett, hogy az elképesztő, szinte csak kétféle igeidőt használtam, és se reported speech, se passive voice. Ennél azért jobb voltam, utóbbi két napban akaratlanul is sok mindent angolul mondtam, elkezdtem tegnap olvasni a HP egyet angolul...

Este hajat mostam, telefonáltam Dénessel, skypeoltam Pankával, anyával altatót énekeltettem, így kis lelkem viszonylag megnyugodva várta a mai napot. Reggel elképesztően bezsongva keltem fel, Jajj, de jól aludtam, menjünk nyelvvizsgázni! -felkiáltással indítottam, Magical Mystery Tour albumot hallgattam, főtt tojást ettem, felvettem a Londonban vásárolt pólómat, union flages bögréből ittam a kakaót és valami hihetetlen jó kedvem volt. Minden annyira sikeresen alakult, az idő, a busz, a terem ahol írtam, a számom. Egyszerűen semmi nem ronthatta el a kedvem. Bár az elején a Reading Comprehension résznél elakadtam, de egy kitérő után visszatértem. Húsz perccel az idő lejárta előtt befejeztem, pedig így is sokszor újra kellett programozni az agyamat, mert koncentrálás helyett Beatles dalokat dúdoltam magamban, de megcsináltam. Három hibám biztos van, mert javítottam, amit alapból nem fogadnak el, de azon kívül is igen kevés, egy jó 85%-ot várok, igen eléggé nagy pofára esés lesz, ha nincs meg a nyolcvan se, de ilyenekre nem is gondolok. Listening része sokkal könnyebb volt, mint amire számítottam, ott talán három hibával megúszom (ajj), a levél meg. Az kész öröm. Hivatalos levél, de nem panasz, öröm volt írni! 

Utána megnéztem kivel leszek együtt, és hogy mikor, valaki kiesett előttem, így felkerültem az eggyel korábbi csapatba. Ez csak annyiban jelentett változást, hogy kevesebb időt tölthettem itthon, főleg, hogy tíz percet vártam a buszra, de mégiscsak elégnek bizonyult. Megérkeztem, telefonáltam Fanninak, ettem, tettem el vizet, elindítottam a Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band albumot, kicseréltem a kardigánt a rongyra, majd indultam is. A buszjegyért visszafordultam, igazából nem is kellett volna, mert elnéztem, és tíz perccel később jött a busz, mint hittem. Így várakoztunk egy kicsit, a buszon azon idegeskedtem, nehogy kizárjanak a késésért, meg Lovely Ritát énekeltem, akkor már nem csak az öröm dolgozott bennem.

Szerencsére nem késtünk el, negyed órát nagyon simán eltöltöttünk a szokásos hülyeségeinkkel, nem kicsit volt epic (pardon az egyre szlenegesedő szóhasználatért, még nem egészen tudom milyen nyelven kéne beszélnem), ahogy mind a ketten a Harry Potter első részét olvastuk, csak ő magyarul, én meg angolul.

Aztán aztán. Behívtak. Kaptunk negyed órát a kidolgozásra, az gyorsan eltelt, de azért minden témáról írtam valamit. A bemutatkozás huss, elrepült. És igazából maga a teljes szóbeli rész is. Érződött a vizsgáztatókon, hogy legszívesebben hagynának csapot-papok maguk után, na meg az is, hogy nem mi vagyunk az utolsók, így eléggé unott/kiábrándult fejjel ülték végig az egészet. Nagyon sürgettek minket, szinte bementünk és már jöttünk is ki, de Fanni azt mondta, kintről hosszabbak tűnt. Hát igen... Érzéseim szerint jobb voltam, mint a partnerem, lehet, hogy ő kevésbé egyszerű szavakat használt, viszont én nem hibáztam nyelvtanilag, vagy ha de, akkor kijavítottam magam. Kiengedtek, és akkor jöttem rá, hogy vége!

Kint beszélgettünk még kicsit, majd drága Fanniellával indultunk a Marcipán cukrászda felé, hogy megünnepeljük... engem. Hogy megcsináltam. Egész úton odafelé telefonáltam, angoltanárnak, kiscsaládnak, barátoknak, majd betérve ettünk barackos kölestortát (legalább is én). Akkor már szülőkkel. Találkoztunk egy másik kedves ismerőssel, úgy látszik ez ilyen összefutós nap volt. Utána már csak hárman még elmentünk vásárolni, telefonáltam még pár embernek, utána meg csak ültem és vigyorogtam, mnit majom a farkának.

Tényleg megcsináltam, tényleg jól sikerült, és tényleg vége van! Nem kell többet készülni, nem kell többet levelet írni, szavakat magolni (iskolától jelenleg eltekintek)... Egyszerűen csak hihetetlenül hihetetlen érzés, hogy egész nyáron nincs már tennivalóm, legalábbis tanulni valóm. Azért egy kis matekozás belefér majd, talán fizika is, de az angol után... gyerekjáték lesz.

Got that summertime sadness...

Oh well. Tomorrow is the last day of July... And I'm going to my grandmother with my parents, It'll be good, I think. But I just don't know. I have less than two weeks till the language exam, so I won't know the word: free time for at least 13 days.

BUT! Yesterday we were having a Batman marathon. And it was amazing! Few of my thoughts: Oh my God, oh my God! Ehy I haven't seen them before? Noo, he can't be! Oh my God. He's beautiful. Gary Oldman! I love you, Alfred. He has nice eyes. He's a genius. He is crazy, but genius. I love you, Tom Hardy. Inception reunion. Whoa, that was scary. UNo, he can't be dead, I saw him in the trailer of the last film... Marion Cotillard is beautiful. No she can't be bad. Why don't they go on hands and knees? Are they stupid? Oh my God! Oh! I love it! It was amazing! Flawless. I want to watch them again.

So yep, we had a great time. After the cinema we were talking in front of the building for an hour. Then came home. Sleep. 

Oh God, I just don't know. I have summertime sadness.

Kosztolányi Dezső - Hajnali részegség

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva, s mérges altatókkal.
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az. egészet,
sétálgatok szobámba, le-föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek,
s amint botorkálok, itt mint a részeg,
az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.

Az emberek feldöntve és vakon,
vízszintesen feküsznek,
s megforduló szemült kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk
s ők a szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de - mondhatom - ha így reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akar a ketrec.
Egy keltbóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,
és az alvóra szól a
harsány riasztó: "ébredj a valóra."

A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik,
gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és sziláidul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanába rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten, s szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek, és távolba roppant
fénycsóvalobbant
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyúlt,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az elõcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelőúr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása,
s mozgás, riadt csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak,
s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly,
egy messze kéklő,
pazar belépõ,
melyet magára ölt egy drága, szép nő,
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi,
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó
könnyűcske hintó
mélyébe lebben,
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángoló Tejutnak,
arany konfetti-záporába sok száz
batár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam,
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van,
és most világolt föl értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.

Virradtig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj,
s csak most tûnik szemedbe ez az estély?

Ötven,
jaj, ötven éve - szívem visszadöbben -
halottjaim is itt-ott, egyre többen -
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szívem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelelt se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hogy lelkek és göröngyölt közt botoltam,
megis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.

Ballag már a vén diák, tovább, tovább...

Nos, ezen is túl vagyunk. Elballagtunk. De még hogy!

Szép volt, valami hihetetlenül szép. 

A reggel húzósan indult, nyugis és gyors fürdés után rájöttem, hogy nincs meg a szoknyám, amiben lenni akartam, mikor felvettem tesómét előszedtem az inget, aminek sikeresen elszakítottam az ujját, így gyorsan újat kellett keresni, de közben Panka már ki volt akadva, hogy mi van, ha kinyújtom az ő szoknyáját és nem tud miben szóbelizni. Végül lett megfelelő blúzom, és a szoknya is előkerült. Rövid hajcsinálás után mentem a suliba, elvileg próbálni a búcsúszöveget, vagy legalább a hangomat a mikrofonba, de igazából a semmi miatt mentem oda. Egy óra múlva sorba rendeződtünk a termünk előtt és vártuk a másik osztályt.

Akkor még nem sírtunk. Rövid variálás után osztályfőnök és Fanni helyett csak osztályfőnök mellett ballagtam, Fanni meg Barni mellett, ami abszolút pozitív, imádjuk. Lementünk a lépcsőkön, ki az ajtón és vártunk. Panka (kamerával a kezében) próbált énekeltetni minket kevés sikerrel. Elindultunk. Szépen lassan. Még itt sem sírtunk. Sem a Himnusz közben, sem a beszéd közben, de még a nyugdíjba vonuló tanárok búcsúztatója közben sem, pedig ott már szerettem volna. Beszéd előtt még örömködtem egy sort a diplomám miatt, megkaptam, kitűnő lettem, szerintem nem megérdemelten, de nem baj. tényleg örültem. Mosolyogtunk, néha összenevettem egyesekkel, ha valami olyat hallottunk, lufieregetés előtt a borzasztó Bon-bon zenét nem is énekeltük, mégis akkor kezdtem el sírni először. Vagyis amikor megláttam, hogy Petra sír. Olyan aranyos volt, nekem is kedvem támadt hozzá, jöttek is a könnyek. akkor még viszonylag örömkönnyek. Szép ez az "elengedjük a léggömböket, tovaszállnak, ahogy mi is" metafora. 

Ezután hivatalosan is lezárták a 2011/2012-es tanévet, de hátravolt még a bizonyítványosztás. Mielőtt megjött volna az osztályfőnökünk, negyed órán keresztül körbejártunk, akit értünk öleltünk és sírtunk. Legalábbis a lányok. És igen, kicsit nevetséges, nagyon szentimentális, de megható volt. Nekünk akkor, ott arra volt szükségünk. Fiúkat is ölelgettük mindenféle aranyos dolgot mondtunk egymásnak, egyszer ballagunk nyolcadikból. Megjött az osztályfőnk, gyorsan odaadtam az ajándékát és már akkor láttam, hogy fátyolos volt a szeme. na de ami az után volt! Igen, én eddig is tudtam, hogy szeret minket, csak nem mutatta ki. Eddig. Most elcsuklott a hangja, ugyanúgy küszködött a könnyeivel mint mi, elmondta, hogy eddig mindig csak szidott minket, pedig büszke ránk, és egyenként mindenki bizonyítványa előtt mondott valami jót az illetőről. Párszor megindultak a könnyeim, majd amikor a végéhez értünk már mindegy volt. Az utolsó ember után az egész osztály állva tapsolt neki. Magunknak. De főleg neki. Ott már tényleg sírtunk. 

Elmenés előtt azért még odamentem hozzá, megöleltem, így éreztem helyesnek. Jó volt. Szeretjük. Utána adtunk virágot a portásnéninek (világ legjobbja, nélküle összedőlne az iskola, ő mindenki anyja), igazgatónőnek, és bár már nem sikerült személyesen, de odaadtuk a versenyre felkészítő tanárunknak három tábla narancsos étcsokit. Ezután még néhány tanártól elbúcsúztam, készítettünk néhány képet. Jöttünk haza, majd mielőtt leindultunk fagyizni megint majdnem elsírtam magam. Ez az érzékenység egész nap végigkísért; amikor rámírt Tomi akkor is majdnem, amikor délután mentem Petráékhoz és elhaladtam az iskola előtt akkor is, amikor ültem a sörpadnál és meredtem magam elé az iszonyúan sós burgonyaszirom evése után is.

Ez így talán kusza és még mindig iszonytatosan szentimentális, de akkor még nem írtam az osztálybuli utáni érzésről, a szeretetről, amit az osztályom iránt érzek, a közelgő egri táborról, az összemosolygásokról, arról hogy Sacinak sírva-nevetve ígérgettük, hogy elbiciklizünk hozzá Újfalura, arról, hogy egy kézszorításban minden benne volt... Vagy arról, hogy a fáradság ellenére is nyakunkba vettük a várost, sétáltunk össze-vissza, legfőképp vissza, ettünk itt is, ott is, beszéltünk mindenről és mindenkiről. Vagy arról, hogy évzáró után első dolgom volt a már volt osztálytársaimmal találkozni. 

És még sok mindenről nem. Nem is baj. Jajj. Nagyon szeretem őket, nem mondom hogy feledhetetlen nyolc év volt, ezt a kijelentést nem merem megkockáztatni az én memóriámmal. De mégis. Nyolc év az több, mint a fél életem. Felsőben abszolút közel kerültünk egymáshoz, lányokkal-fiúkkal egyaránt. túl csöpögős, igen. Imádom őket, jajj nagyon. Holnap aludni fogok és sírni. Vegyes sírás lesz, vegyes érzelmekkel.

Ibolya árnyék, gyöngyház fény

"Idegen vágy a szívemen, szél a vizeken, víz a hegyeken, árad a fény..."