Nos, ezen is túl vagyunk. Elballagtunk. De még hogy!
Szép volt, valami hihetetlenül szép.
A reggel húzósan indult, nyugis és gyors fürdés után rájöttem, hogy nincs meg a szoknyám, amiben lenni akartam, mikor felvettem tesómét előszedtem az inget, aminek sikeresen elszakítottam az ujját, így gyorsan újat kellett keresni, de közben Panka már ki volt akadva, hogy mi van, ha kinyújtom az ő szoknyáját és nem tud miben szóbelizni. Végül lett megfelelő blúzom, és a szoknya is előkerült. Rövid hajcsinálás után mentem a suliba, elvileg próbálni a búcsúszöveget, vagy legalább a hangomat a mikrofonba, de igazából a semmi miatt mentem oda. Egy óra múlva sorba rendeződtünk a termünk előtt és vártuk a másik osztályt.
Akkor még nem sírtunk. Rövid variálás után osztályfőnök és Fanni helyett csak osztályfőnök mellett ballagtam, Fanni meg Barni mellett, ami abszolút pozitív, imádjuk. Lementünk a lépcsőkön, ki az ajtón és vártunk. Panka (kamerával a kezében) próbált énekeltetni minket kevés sikerrel. Elindultunk. Szépen lassan. Még itt sem sírtunk. Sem a Himnusz közben, sem a beszéd közben, de még a nyugdíjba vonuló tanárok búcsúztatója közben sem, pedig ott már szerettem volna. Beszéd előtt még örömködtem egy sort a diplomám miatt, megkaptam, kitűnő lettem, szerintem nem megérdemelten, de nem baj. tényleg örültem. Mosolyogtunk, néha összenevettem egyesekkel, ha valami olyat hallottunk, lufieregetés előtt a borzasztó Bon-bon zenét nem is énekeltük, mégis akkor kezdtem el sírni először. Vagyis amikor megláttam, hogy Petra sír. Olyan aranyos volt, nekem is kedvem támadt hozzá, jöttek is a könnyek. akkor még viszonylag örömkönnyek. Szép ez az "elengedjük a léggömböket, tovaszállnak, ahogy mi is" metafora.
Ezután hivatalosan is lezárták a 2011/2012-es tanévet, de hátravolt még a bizonyítványosztás. Mielőtt megjött volna az osztályfőnökünk, negyed órán keresztül körbejártunk, akit értünk öleltünk és sírtunk. Legalábbis a lányok. És igen, kicsit nevetséges, nagyon szentimentális, de megható volt. Nekünk akkor, ott arra volt szükségünk. Fiúkat is ölelgettük mindenféle aranyos dolgot mondtunk egymásnak, egyszer ballagunk nyolcadikból. Megjött az osztályfőnk, gyorsan odaadtam az ajándékát és már akkor láttam, hogy fátyolos volt a szeme. na de ami az után volt! Igen, én eddig is tudtam, hogy szeret minket, csak nem mutatta ki. Eddig. Most elcsuklott a hangja, ugyanúgy küszködött a könnyeivel mint mi, elmondta, hogy eddig mindig csak szidott minket, pedig büszke ránk, és egyenként mindenki bizonyítványa előtt mondott valami jót az illetőről. Párszor megindultak a könnyeim, majd amikor a végéhez értünk már mindegy volt. Az utolsó ember után az egész osztály állva tapsolt neki. Magunknak. De főleg neki. Ott már tényleg sírtunk.
Elmenés előtt azért még odamentem hozzá, megöleltem, így éreztem helyesnek. Jó volt. Szeretjük. Utána adtunk virágot a portásnéninek (világ legjobbja, nélküle összedőlne az iskola, ő mindenki anyja), igazgatónőnek, és bár már nem sikerült személyesen, de odaadtuk a versenyre felkészítő tanárunknak három tábla narancsos étcsokit. Ezután még néhány tanártól elbúcsúztam, készítettünk néhány képet. Jöttünk haza, majd mielőtt leindultunk fagyizni megint majdnem elsírtam magam. Ez az érzékenység egész nap végigkísért; amikor rámírt Tomi akkor is majdnem, amikor délután mentem Petráékhoz és elhaladtam az iskola előtt akkor is, amikor ültem a sörpadnál és meredtem magam elé az iszonyúan sós burgonyaszirom evése után is.
Ez így talán kusza és még mindig iszonytatosan szentimentális, de akkor még nem írtam az osztálybuli utáni érzésről, a szeretetről, amit az osztályom iránt érzek, a közelgő egri táborról, az összemosolygásokról, arról hogy Sacinak sírva-nevetve ígérgettük, hogy elbiciklizünk hozzá Újfalura, arról, hogy egy kézszorításban minden benne volt... Vagy arról, hogy a fáradság ellenére is nyakunkba vettük a várost, sétáltunk össze-vissza, legfőképp vissza, ettünk itt is, ott is, beszéltünk mindenről és mindenkiről. Vagy arról, hogy évzáró után első dolgom volt a már volt osztálytársaimmal találkozni.
És még sok mindenről nem. Nem is baj. Jajj. Nagyon szeretem őket, nem mondom hogy feledhetetlen nyolc év volt, ezt a kijelentést nem merem megkockáztatni az én memóriámmal. De mégis. Nyolc év az több, mint a fél életem. Felsőben abszolút közel kerültünk egymáshoz, lányokkal-fiúkkal egyaránt. túl csöpögős, igen. Imádom őket, jajj nagyon. Holnap aludni fogok és sírni. Vegyes sírás lesz, vegyes érzelmekkel.
