Péntek körül meg úgy mostanában volt bennem olyan, hogy nem tartozom sehova, az emberek igazából nem szeretnek. és ezt most nem úgy kell érteni, hogy nem szeretnek, csak valahogy olyan ez, hogy megkedvelnek, mert szimpatikus vagyunk és ennyi. Szeretni már csak nagyon kevesen képesek. Ez a különbség köztem és Panka között. Lehet, hogy ha egy társaságba egyszerre kerülünk be, engem fognak hamarabb megkedvelni a sziporkázó humorérzékem és a szellemes beszólásaim miatt (nem) (de), de hosszú távon biztos ő lesz a kedvelt, szeretett, mert igazán jótét lélek, és bármennyire is piszkálom emiatt, még humora is van. Szóval nem olyan kőbunkó, mint én, persze hogy szimpatikusabb.
Az osztályban is az elején minden nagyon jó, minden nagyon szép, aztán itt tartunk januárban, nekem még mindig egy olyan ember, akivel igazán jóban lennék, vagyis közel olyan szinten, mint volt osztálytársakkal, akiknek amúgy shoutout, mert ez a hatos kis csapat imádnivaló és fantasztikus, hogy még mindig és hétről hétre és ez szerintem nem is nagyon fog változni, kopkopkop. Körülöttem mindenki puszipajtás, meg délután ide-oda járkál együtt forrócsokizni and I'm sitting here...
És valahogy mindig ezt érzem, aztán rájövök, hogy jó nagy része magam miatt van, én vagyok olyan, amilyen, vállalnom kell a viselkedésem következményeit. Meg arra is, hogy igazából nem annyira súlyos a helyzet, mint amilyennek látom. Meg ki a kicsit nem becsüli, az a kicsit nem becsüli, van nekem barátom épp elég, akinek meg nem kellek, azt ott egye meg a fene.
Egyébként Dénessel remekül kibeszéltem az aggodalmaimat, utána meg a társasággal filmeztünk, és gofrit ettünk, szóval egy szavam sem lehet.
