Meghalni, elszunnyadni és alunni

Ha lenne sketchbookom...

Örömmel jelentem be, hogy van már hat óra közmunkám. Tegnap három óra pad és kukafestés, ma cigarettacsikk szedés, ó igen. Ezen kívül voltam (nép)táncházban, sütöttem browniet, hepajkodtam a lányokkal, matekoztam, aludtam.

Leírva ez mind vidámnak tűnik, illetve azok is, de jelenlegi hangulatom nem igazán tartozik ebbe a kategóriába. Ami nem baj, mert így sem rossz, csak fásult. Talán. Fáradt inkább, csöndesen szomorú, ami még jól is tud esni néha. Főleg, ha van megfelelő ital és hely és tevékenység.

Ki hordaná e terheket izzadva, nyögve élte fáradalmin, ha rettegésünk egy halál utáni valamitől -a nem ismert tartomány, melyből nem tér meg utazó- le nem lohasztja kedvünk, inkább tűrni a jelen gonoszt, mint ismeretlenek felé sietni?

Jól figyeljenek arra, amit most mondok!

Valahogy le kéne nyugtatni magam és befejezni a stresszevést, mert teljesen értelmetlen az egész. Amúgy sütök, csak nem úgy alakultak a dolgok, ahogy azt elterveztem és mint mindig, most is kiakaszt. Holnap összesen három órám lesz, aztán találkozom Petrával, aztán megyek Pestre, szombaton opera, előtte még Karmazsin (remélem) és matek, utána meg ahj. Vonatozás, vasárnap tanulás, esszéírás, matek további gyakorlása, agyfasz és hajmosás. Vagy vasárnapi esti depi, de jelen állapotomban az agyfasz helytállóbb. 

Egyébként nem is mondtam, a Lev Tolsztoj és kora elnevezésű versenyen harmadikok lettünk, lehet örülni meg minden.

Nem tetszik, hogy a konyhában kupi van, vagyis inkább az nem, hogy én csináltam és nekem is kell elpakolnom. Ellenben az nagyon, hogy a suliban a lányvécében leszedték a tükröket, így nincs akkora sor, tényleg csak az tartózkodik a helyiségben, akinek kell. Aztán aztán, konyhapakolás helyett megjött az ihlet.

Még mindig nincs sketchbookom, még mindig le vagyok maradva Goodreadsen négy könyvvel a tervezettől, még mindig feszült vagyok kicsit, de alakul már a helyzet. Főleg, ha ki lesz sülve a fordított alma torta.

Kisült és szép és megnéztem a Komment Keddet és valaki más mosogat helyettem, ennek nem örülök. Elég volt mára? Akkor be is fejezem.

No angels

Norman Bates: You know what I think? I think that we're all in our private traps, clamped in them, and none of us can ever get out. We scratch and we claw, but only at the air, only at each other, and for all of it, we never budge an inch.
Marion Crane: Sometimes, we deliberately step into those traps.
Norman Bates: I was born in mine. I don't mind it anymore.
Marion Crane: Oh, but you should! You should mind it!
Norman Bates: Oh, I do, [laughs] but I say I don't.

-That was unfair! -Life is unfair, my dear boy.

Már megint szomorú vagyok, fogalmam sincs miért, nem jó érzés, nem tudok mit tenni, van egy papírfecnim, amin körülbelül hússzor rajta van ez a kijelentés, nem csinálhatok mindig újat. Kár.

We can be heroes just for one day

Senki ne várjon tőlem élménybeszámolót, magvas gondolatokat, most csak feeling good van. 

Ez a dal (ez a film) pedig olyan, hogy igazából szomorú, végig tudnám sírni, de mégis, nevetni kell rajta, nevetve sírni, mert rólunk szól, mindenkiről, a fiatalságról, tele klisével, mégis egyedi módon, úgy hogy szívhez szóló legyen, úgy hogy ne a végén sírjak, úgy hogy három napon belül megnézzem másodjára és továbbra is imádjam, úgy hogy minden este az Asleepet hallgassam elalvás előtt, úgy hogy angolul akarjam elolvasni a könyvet és úgy, hogy érdeklődjek David Bowie iránt.

Though nothing
Will keep us together
We could steal time
Just for one day

Én rontottam el?

Ez annyira nem költői kérdés. 

A tavasz és március első napja remekül telt; csakúgy, mint a második. De jobb lenne, ha egy-két dologról nem tudnék. Értem én, hogy nem lehet mindenhol egyszerre ott lenni, nem lehet mindent átélni, elolvasni, megnézni, meghallgatni, de akkor is. Sosem tudom, hogy mikor döntök jól vagy rosszul, vagy ha azt hiszem igen, akkor utólag úgyis megbánom. Visszamondani és később szomorkodni egy elmaradt találkozás miatt az az én hibám. De szembesülni azzal, hogy le sem szarják a fejem, az már annyira nem önhibámból fakadó szomorúság/tanácstalanság.

Lehet én vagyok az oka. Az állandó kifogások, szeretek egyedül lenni kijelentéseim, az okoskodásom, a néha előtörő bunkóságom, nem tudom. Azt viszont igen, hogy nem csak, mert egy kapcsolathoz/barátsághoz (minimum) két ember kell. És igen, lehetne szemtől szembe is mondani, minek panaszkodom, ha nem teszek ellene semmit. 

Lenne értelme?

Nothing's alright, nothing is fine

Nem tudom. Most kedvem lenne sok-sok klisés, ám releváns idézetet ideírni, de azért mégsem süllyedek le arra a szintre. Csak valahova jó írni. Beszélgetni kéne, de van olyan, amit egyszerűen nem lehet kibeszélni, mert a szenvedő alany én vagyok, nekem kell megoldanom az általam kreált problémákat. Jajj. Aludni kéne, már megint nem sikerült időben ágyba kerülni egyik nap sem, pedig a hétvége pont arra lenne való, hogy aludjak, nem? Ja, nem. Kár.

Na akkor Papa Roach még párszor és elmegyek durmolni.

Ma van a...

Magyar kúltúra napja

Cseh Tamás születésének napja

Heath Ledger elhalálozásának napja

és még sok minden másé is gondolom, de azért na. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy hatással voltak rám, de nem. Nemigen. Meghallgattam a csönded vagyokot, olvastam néhány verset, bár azt amúgy is szoktam és nem reblogoltam a Heath Ledgeres képeket. 

Tényleg nem ezen események voltak a napom meghatározói, de valahogy el kell kezdeni a bejegyzést. 

Vasárnap még bennem volt, hogy szombaton lezajlott a felvételi és amikor eszembe jutott, vagy emlékeztetett rá valaki, akkor legalább annyira lelkesedtem/izgultam, mint tavaly. Mert bármennyire is túl vagyunk rajta, és eredményesnek minősült, továbbra is tudjuk/tudom, hogy milyen érzés, hát persze, hogy izgultam! 

Maga vagyok a megtestesült empátia.

És kicsit sajnálom, hogy a lényeget elhallgatom, gyáva vagyok őszintének lenni és a szokásos katyvasz. Szeretnék kötni.

Vicces dolgok az érzések

Tényleg.

Most nem bódottá van. De nem is szomorúság. Fásult vagyok egy kicsit, fáradt is, hiányzik néhány ember. Cikket írok nulla kedvvel, elegem van. Pedig ma egész jó napom volt, sőt tegnap is. No mindegy. Szeretnék aludni, ha alszom semmivel sem kell törődni. Szeretek aludni, megnyugtat. Most viszont írnom kell. Elvállaltam, megteszem. Ezt nem halaszthatom el, nem ruházhatom át másra. Nem szegném meg az ígéretemet.
Csak azt, amit magamnak tettem.
A saját szabályaimat áthághatom, igaz?

Nem hiányozna senki

Szörnyű vagyok.

Képtelen vagyok megcsinálni egy interjút, képtelen vagyok bármi olyanról jól írni, ami nem magamtól jön, képtelen vagyok újságíróként viselkedni, mert tudom hogy nem vagyok az. Most, hogy lepasszoltam az interjút valakinek (bárkinek, csak csinálja meg valaki, aki nem én vagyok, áááh), már csak két rövidebb cikket kell megírnom. Basszus. Nem nem nem. 

De, de, mert lojális vagyok és különben sem miattam fog késni a megjelenés. Olyan nincs. Bátorság van, mosoly és kitartás. Mindenkinek jobb úgy. Nekem is.

Van valami szomorú az őszi estékben.
De azért akadnak örömforrások is.

Beszéljünk egy kicsit a csalódásokról

 I'll be there waiting for you

Igen, nem egyszerű téma. Sajnálatos módon nem tudom, hogy melyik a rosszabb. Csalódni, vagy csalódást okozni. Vagy fájdalmat. Egyik sem szívderítő, de a saját fájdalmamat mégiscsak jobban el tudom viselni, mint másét. Ez nem a Panka-féle ha neki fáj, nekem fáj kategória, ez az, amikor tudom, hogy megbántottam valakit és nincs mit tenni, kimondtam, leírtam, nem lehet visszavonni. 

Ezért nem szeretek ígéretet tenni, vagy elvállalni valamit. A végén úgyis csak csalódást okoznék. Mindig csak csalódását okozok. Legfőképp magamnak, de ha másnak az is ugyanúgy fáj. 

"Bolond voltam... Engem is bolonddá tettél. az egész életemet tetted bolonddá."

Radnóti Miklós - Bájoló

Rebbenő szemmel
ülök a fényben,
rózsafa ugrik
át a sövényen,
ugrik a fény is,
gyűlik a felleg,
surran a villám,
s már feleselget
fenn a magasban
dörgedelem
vad dörgedelemmel.

Kékje lehervad
lenn a tavaknak,
s  tükre megárad.
Jöjj be a házba,
vesd le ruhádat,
már esik is kint,
vesd le az inged.
Mossa az eső
össze szívünket.

Nem akar semmit, szeretnék szeretni, de nem megy

Tíz perc múlva elmegyek angolozni, mert most már én rúgom seggbe magam ha nem cisnálok semmit a nyelvvizsga érdekében. Grr, és msot egyáltalán nem a jó értelemben. 

Egyébként minden nagyon rendben van, ahhoz képest, hogy milyen antiszociálisnak terveztem lenni, három napja mást se csinálok, csak ide-oda megyek és még másfél héten keresztül így fog menni. Tegnap-ma strand, holnap angol és mozi, pénteken szakkör, szombaton összeröfi, vasárnap pihi, jövő héten rajztábor (ennek kalandos története van, mert aki ismer tudja, hogy közöm nincs a rajzhoz; a műkedvelő kategóriába tartozom), utána meg, ha minden igaz, elkerekezünk Újfalura Sacihoz Fannival... szóval nem unatkozom. Persze vannak üresjáratok, még mindig többet növesztem a hátsómat a gép előtt, mint kéne, de már kezdek élni, kimozdulni, tevékenykedni. Egy kicsit.

Csak hogy aztán megint visszagubózzak... rengeteg sok könyv és tanulnivaló vár még rám.

Ballag már a vén diák, tovább, tovább...

Nos, ezen is túl vagyunk. Elballagtunk. De még hogy!

Szép volt, valami hihetetlenül szép. 

A reggel húzósan indult, nyugis és gyors fürdés után rájöttem, hogy nincs meg a szoknyám, amiben lenni akartam, mikor felvettem tesómét előszedtem az inget, aminek sikeresen elszakítottam az ujját, így gyorsan újat kellett keresni, de közben Panka már ki volt akadva, hogy mi van, ha kinyújtom az ő szoknyáját és nem tud miben szóbelizni. Végül lett megfelelő blúzom, és a szoknya is előkerült. Rövid hajcsinálás után mentem a suliba, elvileg próbálni a búcsúszöveget, vagy legalább a hangomat a mikrofonba, de igazából a semmi miatt mentem oda. Egy óra múlva sorba rendeződtünk a termünk előtt és vártuk a másik osztályt.

Akkor még nem sírtunk. Rövid variálás után osztályfőnök és Fanni helyett csak osztályfőnök mellett ballagtam, Fanni meg Barni mellett, ami abszolút pozitív, imádjuk. Lementünk a lépcsőkön, ki az ajtón és vártunk. Panka (kamerával a kezében) próbált énekeltetni minket kevés sikerrel. Elindultunk. Szépen lassan. Még itt sem sírtunk. Sem a Himnusz közben, sem a beszéd közben, de még a nyugdíjba vonuló tanárok búcsúztatója közben sem, pedig ott már szerettem volna. Beszéd előtt még örömködtem egy sort a diplomám miatt, megkaptam, kitűnő lettem, szerintem nem megérdemelten, de nem baj. tényleg örültem. Mosolyogtunk, néha összenevettem egyesekkel, ha valami olyat hallottunk, lufieregetés előtt a borzasztó Bon-bon zenét nem is énekeltük, mégis akkor kezdtem el sírni először. Vagyis amikor megláttam, hogy Petra sír. Olyan aranyos volt, nekem is kedvem támadt hozzá, jöttek is a könnyek. akkor még viszonylag örömkönnyek. Szép ez az "elengedjük a léggömböket, tovaszállnak, ahogy mi is" metafora. 

Ezután hivatalosan is lezárták a 2011/2012-es tanévet, de hátravolt még a bizonyítványosztás. Mielőtt megjött volna az osztályfőnökünk, negyed órán keresztül körbejártunk, akit értünk öleltünk és sírtunk. Legalábbis a lányok. És igen, kicsit nevetséges, nagyon szentimentális, de megható volt. Nekünk akkor, ott arra volt szükségünk. Fiúkat is ölelgettük mindenféle aranyos dolgot mondtunk egymásnak, egyszer ballagunk nyolcadikból. Megjött az osztályfőnk, gyorsan odaadtam az ajándékát és már akkor láttam, hogy fátyolos volt a szeme. na de ami az után volt! Igen, én eddig is tudtam, hogy szeret minket, csak nem mutatta ki. Eddig. Most elcsuklott a hangja, ugyanúgy küszködött a könnyeivel mint mi, elmondta, hogy eddig mindig csak szidott minket, pedig büszke ránk, és egyenként mindenki bizonyítványa előtt mondott valami jót az illetőről. Párszor megindultak a könnyeim, majd amikor a végéhez értünk már mindegy volt. Az utolsó ember után az egész osztály állva tapsolt neki. Magunknak. De főleg neki. Ott már tényleg sírtunk. 

Elmenés előtt azért még odamentem hozzá, megöleltem, így éreztem helyesnek. Jó volt. Szeretjük. Utána adtunk virágot a portásnéninek (világ legjobbja, nélküle összedőlne az iskola, ő mindenki anyja), igazgatónőnek, és bár már nem sikerült személyesen, de odaadtuk a versenyre felkészítő tanárunknak három tábla narancsos étcsokit. Ezután még néhány tanártól elbúcsúztam, készítettünk néhány képet. Jöttünk haza, majd mielőtt leindultunk fagyizni megint majdnem elsírtam magam. Ez az érzékenység egész nap végigkísért; amikor rámírt Tomi akkor is majdnem, amikor délután mentem Petráékhoz és elhaladtam az iskola előtt akkor is, amikor ültem a sörpadnál és meredtem magam elé az iszonyúan sós burgonyaszirom evése után is.

Ez így talán kusza és még mindig iszonytatosan szentimentális, de akkor még nem írtam az osztálybuli utáni érzésről, a szeretetről, amit az osztályom iránt érzek, a közelgő egri táborról, az összemosolygásokról, arról hogy Sacinak sírva-nevetve ígérgettük, hogy elbiciklizünk hozzá Újfalura, arról, hogy egy kézszorításban minden benne volt... Vagy arról, hogy a fáradság ellenére is nyakunkba vettük a várost, sétáltunk össze-vissza, legfőképp vissza, ettünk itt is, ott is, beszéltünk mindenről és mindenkiről. Vagy arról, hogy évzáró után első dolgom volt a már volt osztálytársaimmal találkozni. 

És még sok mindenről nem. Nem is baj. Jajj. Nagyon szeretem őket, nem mondom hogy feledhetetlen nyolc év volt, ezt a kijelentést nem merem megkockáztatni az én memóriámmal. De mégis. Nyolc év az több, mint a fél életem. Felsőben abszolút közel kerültünk egymáshoz, lányokkal-fiúkkal egyaránt. túl csöpögős, igen. Imádom őket, jajj nagyon. Holnap aludni fogok és sírni. Vegyes sírás lesz, vegyes érzelmekkel.

Utat tör magának minden szorongásom...

... az összes lenyelt könnyem, az összes csalódásom.

Eddig is imádtam a Vad fruttikat, de ezzel a számmal igazán nagyot nőttek a szememben. Nem is értem, hogy ezelőtt miért nem voltam kíváncsi az összes dalukra, de majd most pótolok! Erre a zenére nincsenek szavak, annyira igaz, annyira kemény és annyira fájdalmas, hogy a szívem nem képes még befogadni. Általában egy szám megtanulása néhány hallgatás után sikerül, legalább az első refrénig. De ez. Ez túl sok, ezt nem lehet csak úgy benyesni. Idézni már idézek, tudom sokra megyek vele, de kezdek rájönni arra, hogy Marci egy géniusz. Egy költő. Az Üvegszilánkkal után is éreztem ezt, de az "csak" egy szerelmes dal volt, egy szerelmi líra szép metaforákkal. Na az Embergép nem ilyen.

Lehet, hogy meg fogom unni, ha minden nap minimum húszszor meghallgatom, de egyszerűen nem akarok leállni vele. Mostanság nagyon kedvemre való mindenféle társadalomkritika, legyen az film, idézet, vagy éppen egy dal. És üt, és egyetértek, mégsem változom. De azért igyekszem, azt mindig.

"Szóra nyílnak az ajkak, de a levegőbe fagynak.
Rozsdás reflexszel még tagadni akarnak..."

Na na na nananana nananana

Hey Jude :)
Igen, nagyon megérett már egy alvós bejegyzés, de addig várat magára sok minden.

Kezdek belefáradni a ersenyekbe, pedig csak tegnap keztem, de a tudat is eléggé lefáraszt.

Oké hétfőn angol volt, nem vészes. Ma német, az problémásabb, nem is tudok németül, csak szerencsém volt, főleg azzal, hogy tudok logikusan gondolkodni... Holnap hatalmas nagy kárpát-medencei verseny területi fordulója lesz, huh, hát igen, izgulok. Bár lehet, hogy a felkészülésnek, nem csak a gépezésből kéne állnia. Csütörtökön ugyanazzal a prezentációval kell majd kiállnunk, igaz csak az egyik középiskolában, de na. És még mindig nincs megállás, bár nem verseny de akkor is... talán emiatt izgulok a legjobban. KissTibi-interjú szombaton koncert előtt vagy után OMFG annyira izgulok, mert tisztelem és imádom őket, nem akarom elbakizni. Legalább a kérdéseim megvannak. De akkor is jujj.

Jövőhétre meg megkéne tanulni a katasztrófavédelem alapfogalmait, mint a harminchármat, plusz az egészségügyi részt. Hát köszönöm szépen.

Igen, én vállaltam. Igen, mindet. Igen, nekem már mindegy. De akkor is. Sok. Sok ez így egyszerre. Bár édesapám szavaival élve, nekem az kell, hogy hajtsanak, rugdossanak, akkor tudom magamból kihozni a legjobbat. Most egy szavam se lehet, megkaptam. Versenyről ki, próbára el, előadásra fel, majd versenyre be. Ja és szombaton suli, de őszintén... mi az nekem ezek után.

Azért jó volna pihenni, olvasni, csak úgy lenni. Akkor meg miért gépezek? Jó kérdés. Ehhez a tevékenységhez nincs szükségem túl sok agyejtre, úgysem akar velem senki sem honfoglalózni, igazán pihenhetek egy pöppet. A szemeim elég érdekesen fognak kinézni, de ez a legkisebb baj. Baj? Nincs nekem olyan, a boldogság még mindig tart, ez egy fáradtabb boldogság, de mégiscsak az.

Ja igen. Filmet is szeretnék már nézni. Normálisan. Meg sok mindent szeretnék még. Az időjárásra sem panaszkodom, a tanulnivalóra sem (a versenyek egyik legnagyobb előnye az, hogy egy csomó órát, dogát, felelést, házit megúszunk), egész jól elvagyok.

Tényleg türelmesebb és elfogadóbb lettem, ami minden szempontból kellemes.

Csak egy kis kikapcsolásra vágyom hazug dög vagy, nem való neked a leeresztés, megmondtad, az kell, hogy legyen tennivaló, egen, az! ...

nem egészen így képzeltem a vasárnap esti sütögetést, de a dolgok alakulnak, ahogy alakulnak. ez most nem alakult jól, nem mintha elrontottuk volna a sütit... én ott se voltam. de még hátra van egy, na majd akkor. mintha ezt a mondatot már sokszor mondtam volna. sebaj. mindig van egy újabb esély, igaz?

József Attila - Reménytelenül

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

Sombody I used to know...

Rájöttem, hogy nem tartozom sehova. Mármint sehogy... úgy általában nem igazán. Persze, vannak barátaim, sok mindent szeretek, és igen bárkivel elbeszélgetek órákig a Harry Potterről, a Twilightról, a Beatlesről,  Quimbyről és a sütisütésről is, de érdeklődési körre nem lehet alapozni a hovatartozást. Öltözködésileg sem tartozom sehova, kicsit egyedibb, mint a tucat, de nem feltűnő. Se nem divatos túlzottan, se nem egyedi túlzottan, csak egyszerű. Se nem hipsteres.. pedig.

Igazából nem bánom. Csak azt, hogy nem illek sehova, mert nem vagyok rajongó. Szeretem a Gyilkos elméket, de nem láttam sok részt, nem nézek sorozatokat. Szeretem a Quimbyt, de nem ismerem az összes dalukat, se a tagok életét, én csak felhasználói szinten vagyok "fan". Ugyanez a helyzet a Beatlessel is. A HP más tészta, de a színészek életét nem ismerem, csak a könyvek háttértörténetének néztem utána. Az egyetlen ember, aki érdekel az Jackson Rathbone, de twitteres követésen kívül nem igen kutatok utána sem. egyszerűen nem tudok rajongani, vagy elkötelweződni.

Szeretnék kicsit szabaddabb, virágosabb, hippisebb lenni, de ezt nem lehet akarni, ezt érezni kell, tudom. Nem vagyok rossz tanuló, sőt, de igazából nem szeretek tanulni. Csak tudni, viszont azt nagyon.

Osztályban olyan nem is tudom. Többséggel jóban vagyok, vannak, akikkel nagyon jóban és tudom hogy néha nagyon idegesítő és okoskodó és tudálékos és sértő tudok lenni, amit nem könnyű elviselni. Helyzetem: majdnem mindenhol ott van, de sosem a közepén.

Elég stabil. 

De nem panaszkodom. Csak egy kicsit. Abszolút ambivalens érzés. Kicsit elhagyatott vagyok néha, máskor meg élvezem, hogy csak úgy vagyok és nem kell megfelelni az elvárásoknak. Bár az elvárások nagyrszt tőlem származnak. Meg a problémák is.

Egyébként most nagyon jól érzem magam. Csak ne fájna a fejem már egy hete...