Csodálatos, tele van az internet olyan posztokkal, hogy ez az utolsó hétfő, amit nem utálnak, a fele temeti már a nyarat, a másik szimplán kiélvezi az utolsó napokat. Én meg csak vagyok, ahogy szoktam lenni. 

Pénteken végre úgy keltem fel öt nap láz után, mint a normál időkben, szombaton mentünk Tatára esküvőre, vasárnap Panka indult gólyatáborba, mi meg reggeli után jöttünk haza, a Kökiben vásároltunk, és végre, végre, végre lett Beatles-pólóm! Meg sok minden másom is, de azt hiszem, bátran állíthatom, hogy ez a legfontosabb.

Este megnéztem a Never let me go-t. Őszintén szólva, nem tudtam, hogy őket a szervátültetés miatt hozták létre, azt hittem, csak egy sima intézetben nőttek fel, nos nem. Igazából nem szólt sok mindenről, nem rágták a szánkba a dolgokat, de voltak olyan mondatok, amiket nagyon eltaláltak. Szerintem nem is a végén levő, minden ember úgy érzi, hogy nem élt eleget volt a legmeghatározóbb, hanem amikor Katie a nőnél azt mondta: nincs haladék, Tommy, soha nem is volt.

Ha jobban belegondolunk, nem csak nekik nincs haladékuk. Senkinek nincs, addig élünk, ameddig élünk, a halállal nem lehet alkudni.

És nem, én nem temetem a nyarat, eltelt, élveztem, sok minden nem történt velem, várom az őszt. A gimnáziumot, az új osztálytársakat, magát az őszt. Az érzést.