Túl vagyok a tankönyvosztáson. Vagy mi. Tudom, tudom, nincs is ennél érdekesebb. De ha úgy írom, hogy túléltem az első tankönyvosztást az új gimnáziumban, máris izgalmasabban hangzik, ugye? Hát nem, szerintem sem. 

Nem is volt valami nagy durranás. Fanni meg Tomi jöttek ide, a suli előtt megvártuk Petit, majd bementünk és elcsodálkoztunk a tömegen. Azt hittük, ha hamarabb ott vagyunk, mint a hivatalos kezdés, akkor semmi idő alatt végzünk. Nem így lett.

Már ott sorakozott előttünk egy kisebbfajta sor, de szerencsére a portától indultunk, ami még mindig jobb, mintha a folyosó végéről kezdtünk volna. Megbeszéltük, hogy kinél mennyi pénz van (természetesen nálam volt a legkevesebb), majd csökkenő sorrendben beálltunk egymás mögé. Nem paráztam azon, hogy elég lesz-e, tudtam, hogy nekem úgysem kell annyit fizetnem mint a többieknek, hiszen nővérem könyveinek egy része megfelel nekem is. 

Sorra kerültem, mondtam a nevem és az osztályom (9. C, tejóég!), aláírtam, majd mondtam, hogy Pankával minden rendben, épp gólyatáborozik, köszöni szépen, átadom az üdvözletet. Ilyen ez, ha van egy nővére az embernek...

Bepakoltuk a táskákba, majd indultunk, Petrával összefutottunk a suli előtt, ő jött velünk, páran leszakadtak, többiek elkísértek a papír-írószerboltba, majd jöttünk hazafelé, ház előtt könnyes búcsút vettünk egymástól. Itthon kipakoltam, szentségeltem az irodalomkönyv miatt, most pedig matekozni fogok. Bizony.

Cél a jobbik matekcsoport, köszönöm szépen a szíves figyelmet.