Dolgok, amiket nem értek

1. Hova tűnt az órán elkezdett és leírt feladat a fizikafüzetemből
2. Hogyan került karcolás a hasamra
3. ... és a térdemre
4. Miért van farizomlázam, ha nem is csináltam semmit
5. Miért a papír általi vágás a leginkább fájó

Viszont amit a leginkább nem értek az az, hogy miért érzi bármelyik hímnemű lény feljogosítva, vagy bátorítva magát arra, hogy közeledjen, csak azért mert nem vagyok bunkó és lehet velem beszélgetni?

Egyszerűen nem értem.

Szép ez a február!

Kezdetben vala a szikrázó napsütés, madárcsicsergés, a zöldellő gyep, a lágy majd egyre erősödő szél. Mind mind azt hirdette, itt a február. Utána az időjárás átcsapott egy hűvösebb csapadékosabb stádiumba, esővel, széllel, szürke felhőkkel. Igazi februári idő, nemde. Hisz tél van, teljesen természetes, hogy mindent kapunk, csak nyarat nem. Ja meg a jelenlegi évszakot sem igazán. Sebaj, ma már esett havas eső, este egy kevés hó is, lehet reménykedni. A legkeményebb hideg úgyis csak most fog jönni.

Karácsonyi összegzés

Az újévi az túl kommersz lenne...

Kezdjük a rosszal:
Szandi nem jön
Nincs meg a Hollywood Hírügynökséges pulcsim*
Nincs hó
Nem láttam sem a Blájen életét sem a Gyalog galoppot

Folytassuk a jóval:
Itt van a kiscsalád
Gyros lesz az ebéd
Kaptam két könyvet karácsonyra és mind a kettő nekem való
Tegnap csináltam forralt bort és finom lett
Barátok jóvoltából gazdagabb vagyok egy Beatleses bögrével és egy Beatleses jegyzetfüzettel
Tegnap nyertem társasjátékban
Készen vagyok a németházival
Tudok olvasni (sokat)

Fejezzük be a legjobbal:
Ma este Quimby koncert!

Szóval sokkal több a jó, örülni való, mint a rossz, pár nap késéssel megérkezett a karácsonyi hangulatom, mindent és mindenkit szeretek, örülök, olyan vagyok, mint aki kicsit többet ivott a kelleténél, azt is mondhatnám, hogy minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel megvagyok elégedve.

*Ez egy érdekes történet. Az úgy volt, hogy viszonylag hosszas gondolkodás után hirtelen felindulásból megrendeltem egy férfi S-es fekete HH pulcsit az Úr 2012. évében október hó tizedik napján, ami szerdára esett. Tehát megrendeltem és örültem a fejemnek, hogy jajjdejó, legalább egy karácsonyi ajándéknak biztosan tudom a kilétét. Hogy hogy nem, már pénteken megérkezett, örömködtem és szerencsére, vagy a rendkívüli meggyőzőképességemnek köszönhetően a hétvégén nálam lehetett a 24 órás vetélkedő miatt. Akkor még megvolt. Elvittem, nem viseltem, hazahoztam, szeretgettem, felvettem, majd le, így telt a vasárnap. Aztán hétfőn eszembe jutott, hogy ez igazából karácsonyi ajándék, ergo nem kéne hogy nálam legyen. Így szépen visszaraktam a borítékba, majd odaadtam idösapámnak. Elvileg.

Aztán hétfőn kiderült, hogy nincs meg. Először azt hittem, hogy apa csak szórakozik velem, de nem, megnézte mindenütt (elvileg!), és nincs meg. Akkor szenteste még ajándékosztás előtt átnéztem a mi szekrényeinket, de nem. Sehol sincs. Gondoltam a garázsra, de nem valószínű, hogy ott van. Jelenleg senki nem keresi, nekem hiányzik, mert tudom milyen jó érzés, ha nálam/rajtam van, és nem, nem vicces, hogy az egyik (talán legjobban várt) karácsonyi ajándékomat nem kaptam meg. És most nem arról van szó, hogy itt panaszkodom, miközben sok szép dolgot kaptam ajándék gyanánt, miközben néhány családnak még töltött káposztára sem telik (egyébként nem töltött káposztát kell enni karácsonykor, hanem halászlevet, csak szólok). Egyszerűen csak szükségem van rá, és sokkal rosszabb úgy várni valamire, ami talán meg sem lesz, amikor tudom hogy már megvan, itt van, csak nem tudom hogy hol és nem lehet az enyém; mint úgy várni valamire, hogy láttam valahol és ábrándozok arról, hátha az enyém lesz. 

Ez egyszerűen szar érzés na. Poén, nevetséges, szinte természetes, hogy ilyen megesik velünk, de azért mégis jó lenne, ha meglenne. Tényleg.

Az mennyit árul el rólam, ha írásban kérlelem magam, hogy tanuljak?

Hja, valahogy így állunk. Állok.

Gondolkoztam azon, hogy írjak-e sok-sok mondatot attention seeker módban, de inkább elvetettem az ötletet. Bőven elég az, hogy van blogom. Meg twitterem. Meg facebookom. 

Hadd jegyezzek meg annyit, hogy tegnap csodaszépen esett a hó, képzeletben úgy tapsikoltam, mint egy retardált fóka, és rájöttem, hogy az osztálytársaim puhányak. Az természetes, ha télen, hidegben fázik az ember. Én is fázom, a rengeteg réteg ruha ellenére is, de a friss levegő mégiscsak fontosabb. De nem. Legyen jó meleg és pusztuljunk bele az oxigénhiányba. Ha kinyitom az ablakot/ablakokat, pár másodperc alatt már hárman ordibálnak rám és csukják be az ablakot. Biztos nekik van igazuk. Nem.

Bármennyire is a város, és talán a megye legjobb gimnáziumába járunk (a tanulás szót nem kockáztatnám meg, elég csak magamból kiindulni), még gondolkodni sem képes a többség. 

*arrogáns-lenéző-ideges mode on* 

Van egy lány, tök aranyos, szimpatikus volt már az elején is, most is, de azzal a megjegyzésével miszerint azt hitte, hogy, okoska vagyok, de aztán rájött hogy tök cuki vagyok nem tudok mit kezdeni. Kurvára nem kéne lenézni azt, aki tud. Gondolkodni, válaszolni a kérdésekre, megírni egy legalább négyes dolgozatot. Nem mondom, hogy másra számítottam, mert nem, de azért reménykedtem egy kicsit. Az a baj, hogy a suliban nagy többségében vannak a pávák, meg a csinivagyoknééézdcsini lányok, vannak azok, akik tényleg tanulni jöttek ide, mert hallották hírét, és mivel vidékiek, nagyon tepernek, és vannak a többiek. Köztük én is. Ha már elkezdtem, fejezzem is be. Felbasz az ilyen hozzáállás. Nem mondom, hogy buták, mert nem, de valahogy semmi affinitásuk nincs, nem hogy a tanuláshoz, de még a tudáshoz sem. Semmi. Aki nagyhangú és poénkodik, és buta, mint egy marék szárított lepke és ezen röhög is, az faszagyerek, le a kalappal. Aki értelmes, és neadjisten, nincs négyesnél rosszabb jegye, az már stréber. Remek. 

“Az emberek kezdenek büszkék lenni rá, hogy nem szoktak gondolkodni. Egy ismerősöm olyan fölénnyel és lenézéssel bizonyítgatta nekem, hogy ő nem ért engem, mintha ez reám nézve volna megszégyenítő és nem őrá nézve.”

/Karinthy Frigyes/

Lehet igaza volt a némettanárnak, amikor azt mondta, hogy nem csodálkozik azon, hogy nem akarnak ennyi léhűtőt egyetemre engedni. Három éves képzést elvégzi öt év alatt, örül, mert van egy diploma a kezében, de nincs tudás a papír mögött. Ilyen emberekre tényleg nincs szükség. Jó, az is egy dolog, hogy nem csak ez áll a keretszámok csökkentésének hátterében, de most nem erről kezdtem el okfejtést, és nem olvastam eléggé utána ahhoz, hogy csak úgy kijelentsek mindenfélét. 

Szóval bármennyire is szeretem az osztályomat -mert szeretem, tényleg jó érzés nap mint nap bemenni-, meg az iskolát, a többség hozzáállása valami vérlázító. Az sem nyugtat, hogy nem csak velünk van így, hanem a generációnkkal összességében. Tényleg. Tudom, tudom, mekkora a szám, csitri vagyok, stb. Nem bír érdekelni. Van bennem felsőbbrendűség-érzet néha, igen, de nem megalapozatlanul. Ha rossz jegyet szerzek, mert nem tanultam, igyekszem kijavítani, és ha az alapállapotom a konstans szarokbele az egészbe, a végén akkor is hozom a -magam által- elvárt teljesítményt, mert így tartom helyesnek. Más gondolom nem. Ő bajuk, de engem is érint, így annyira nem vicces. Hörr és morr mindenkire. *arrogáns-lenéző-ideges mode off*

Szóval ki kéne nyitni az ablakot. Valahogy így állunk. 

Ja meg úgy, hogy ma a fizikatanár az óra negyedében sóhajtozott a nem épp fényes jegyek miatt, jogosan. Nyelvi osztály lévén nem jeleskedünk a reáltárgyakban. Meg is kérdezte (??), hogy ki szeretne mérnök lenni, vagy épp műszaki egyetemre menni, netán orvosira, vagy jogra. Nem jelentkeztek sokan. Én sem. Mégpedig azért nem, mert kialakulóban van (azaz fogalmam sincs, hogy hol és mit akarok tanulni, egyáltalán akarok-e tanulni, és ha igen mit, és ha igen, hol). Viszont egy-két embernek hála eljutottam odáig, hogy a bölcsészekre is úgy tekintsek, mint csökkent értelmű egyénekre, holott magam is bölcsészalkat vagyok (aki titkon imádja a fizikát), és igazán semmi okom rá, hiszen a többségük hatalmas tudással rendelkezik, csak egy másik területen.

Nem akartam az egészből semmit se kihozni, inkább csak bennem volt, hogy megosztom felháborodásom tárgyát, mert tényleg egész ritkán vagyok rajtam kívül álló okok miatt ideges, de ha igen, akkor annak általában megvan az oka. Vagy nincs, de találok.

Ja, hogy ma halloween van

A nappalok szépek. Tiszta levegő, világosság, derű. 

Viszont kezdek belefáradni a négy órai sötétedésbe. Hogy bírtam ki a tavalyi telet? Ez nem normális, ennek nem így kéne lennie. Rosszul van kitalálva. Kettőkor kellett volna háromra állítani, akkor egész emberi időben sötétedne. Mindegy. 

Nem. 

Töltődöm a nappalokból.

Oh no not me, we never lost control

Csokimikulást eszem (muffin elfogyott, a fügét meg nem akarom egy este alatt eltüntetni), Nirvanát és Led Zeppelint hallgatok, I<3London pulcsiban és vastag zokniban ülök (mostmár) a laptop előtt és nincs jó kedvem. Vagyis nem, ez nem igaz.

Hogy is lehetne? Tegnap fél háromkor betoppantak a lánykák és kezdődött a korlátlan muffin és almáspite zabálás, teaivás, csacsogás nevetgélés. Meglepetésvendégként később csatlakoztak Danczék is, utána nem volt gond a hangulattal. Előtte se nagyon, de fiúkákkal egészen más. Ebből a kettőből csak úgy árad a hülyeség. Érdekes mód, annak ellenére hogy mind a kettő vagány gyerek, ők is élvezték az estét annak ellenére, hogy csak Cappyt ittunk. Úgyhogy ennyi, nincs több kérdésem. Igen, szerintem nagyon szánalmas ilyen fiatalon lerészegedni. Na de. Nálunk semmiféle lerészegedés nem volt, ellenben hangos nevetések annál inkább, úgyhogy részemről sikernek könyvelem el az estének ez a felét. A másikat is, viszont akkor már nem volt itt a hímnemű delegáció. Négy lány bebugyolálva takarókba simán végigröhögött másfél órát. Nem csak úgy (bár kétségkívül abban is jók vagyunk), nem. Megnéztünk minden olyan képet, amit én készítettem a fényképezőgépemmel. Ez körülbelül három éves intervallum, de az utóbbi fél évet kivéve szinte csak vállalhatatlan fotók vannak. Vajh miért? Mindenesetre remekül elszórakoztattuk magunkat. Aztán a Csillagpor szórakoztatok minket, viszonylag kora reggel pedig a hó. Nonszensz, de mindenki kellőképp bezsongott, megbeszélt idő előtt másfél órával az ablaknál pattogott mindenki és utána sem aludtunk vissza. Megnéztük az este elmaradt keringős videót egyszer-kétszer-háromszor, és előkerült az ovis ballagásom is. Akkor még szelíd és ártatlan voltam hahaha. Videózás után viszont sietni kellett, Sacinak ment a busza, elkísértük, fáztunk, majd mindenki ment haza. 

Hogy is lehetne? A kis séta után ellentmondva egész eddigi létezésemnek rögtön rendet raktam és megírtam a németházit (bizony, a szünet első napján), a délután további részében pedig a matekkal szenvedtem, illetve angolt  csináltam. Persze volt ebéd is, meg nagyon komoly házi feladat írás közben zenehallgatás is, de a két nyelv készen van, ami már valami. Az meg már nem semmi.

Hogy is lehetne? Végre fogtam magam és (kibattyogtam a szemközti éjjel-nappali közértbe) leszedtem a könyveket a polcomról, letörölgettem a töméntelen mennyiségű port és rendezkedtem. Vagyis először szortíroztam, rohangáltam a lakásban olyan könyvekért, amiket magaménak érzek, majd törtem a fejem. És pakoltam. Majd elégedett voltam, majd meggondoltam magam, újragondoltam, újrarakodtam, lefotóztam, összehasonlítottam. Közben volt szentségelés is, bizonyos szalagok meg üvegek miatt, de megoldottam. Készen lett és maximálisan elégedett vagyok a munkámmal.

Hogy is lehetne? Szünet van, program van, kedv is hozzá. A házimennyiség, a megíratlan cikkek száma, az érzelmi instabilitás mind semmi. Mivel az érzelmek instabilak, a rosszkedv sem tart soká. A jelenlegi rosszkedvem negyed órán át tartott, majd elkezdtem írni és beszélgetni, rögtön jobb lett. Szóval ja. Nem volt jó kedvem, de elmúlt. Ennyi.

Time goes you say? Ah, no! We go...

Ahj. Szép is ez a hétfő. 

Nem, nincs vele baj. A hétvégével sincs. Csak az idővel. Bele fogok zizülni az időbe. 

Egyrészt, három napon keresztül szinte null internet, amit ki is bírnék, a facebook nem érdekel... De a tumblr. Jajj, nagyon megszerettem, és ezzel a szeretettel együtt jár a függőség is, azt hiszem. Próbálok minél kevesebb embert követni, hogy végig tudjak menni a legutolsó általam kirakott posztig, de ez három nap után nem sikerülhet. Vagyis de, ha nem foglalkozom mással, viszont azt nem tehetem meg. Megint az a baj, mint a legtöbb alkalommal, hogy a határon állok, igazából nem vagyok socially awkward, de a társaság arca sem. És bármennyire is az a legnagyobb vágyam, hogy minél több filmet megnézzek, együttest megismerjek (Muford and sons jó úton halad a szerelem felé), és könyvet elolvassak, nagyon élvezem a társaságot is. 

Pénteken indultunk Bajára, a program az volt, ami mindig; délig alvás, evés, vásárlás (igaz, most csak a Müllerben), kivételesen háziírás, még több evés és alvás, huss. Vasárnap délután/este és jövünk haza. Itthon olyan gyönyörűen eltelt két óra a semmivel, hogy öröm volt nézni. Nem. Bármennyire is nevetségesen hangzik, nagyon rosszul éreztem magam tizenegykor még mindig tumblrön lógva, facebookozva, gondolkodva a mai napon és azon filózva, hogy megéri-e fennmaradni a legújabb Szirmai-videóig. Végül is sikeresen eltávolítottam magam, körülbelül féldélben már aludtam is, pedig bírtam volna még ott ücsörögni egy-két-három órán keresztül. Előző bejegyzésben az olvasásról panaszkodtam, az megoldódott, a Bajnokok reggelije még aznap este meglett, el is olvastam az utolsó oldalakat és belekezdtem Az idő rövid történetébe, amivel egész jól haladok. 

Idő. Na igen. Körülbelül három oldalanként agyfaszt kapok a könyvtől és a feltevésekről, persze abszolút pozitív értelemben. Idő. Ma is össze-vissza rohantam, délután beiktatva egy fél órás szundikálást, házit még nem sikerült írni, ellenben itt kotlani azt igen. Hogy zavar-e? Most hogy írok, nem. Kiírom magamból... Igen, elfolyt a napom, filmet is fogok nézni, úszott az esti gépezés, na bumm. Ezt tényleg nem sajnálom. akivel akarok, beszélek telefonon, holnap tudok tumblrt nézni... Csak rajtam múlik, hogy mire szakítok időt, és mennyit. Általában a mennyiségeken bukom el, de nagyon.

Sajnos egyetlen megoldást látok... le kell szokni az alvásról. Mert bármennyire is imádok aludni, a szervezetem még egy jó ideig bírni fogja a napi hat óra alvó állapotot. Ugyanis a szeretett internetemtől és könyveimtől nem vagyok hajlandó megválni. Szégyen, nem szégyen, tényleg így érzek. A beszédem kezd elkorcsosulni, az agyam meg tompul, érzékeim szintén, egyre kialvatlanabb leszek. Igen. Most úgy érzem, hogy megtehetem. 

Egyszer élünk, nem? Nos, én így élek egyszer.

Eddig nagyon nagyon szerettem az őszt, és továbbra is, viszont van egy nagy baj vele. Iskola. Haha, nem iylen egyszerű ez, azt még mnidig imádom, jól érzem magam, tanulok is, semmi szokásos. Csak.

Nem tudok olvasni. Brühühü. Nyáron bezzeg. Órákon keresztül a fotelben, vagy az ágyon ülve olvastam, persze voltak napok ,amikor nem nyúltam könyvhöz, de amikor igen, akkor tényleg olvastam. 

Most meg... Nem merek. Kedden is leültem alvás előtt, hogy akkor egy keveset olvasok, na a nagy l****t! Kettőkor mentem aludni, mert addig olvastam. És bármennyire is tökjó érzés volt közben, nem szeretem az ilyet, mert fáradt leszek másnap. Napközben meg nem is merek (most meg nem is tudok mit, mert megint sikerült elveszítenem/eltüntetnem a Bajnokok reggelijét, úgy hogy be sem fejeztem, és ez már a harmadik olyan eset, amikor szublimál egy könyv). 

Talán ha rendes kislány lennék és suli után közvetlen megcsinálnám a házikat, akkor tudnék olvasni, de ugyan, olyat én nem csinálok. Előbb olvasok nyugodtan százöten oldalt, majd sötétedéskor leülök az asztalomhoz, és annyira dekoncentrált vagyok, hogy nyugton maradni is alig bírok.

Marad a hétvége. Vagyis a vasárnap. Fantasztikus.

Elvileg ma családi filmezés lesz, de a mostani állapotokból kiindulva nem valószínű, hogy megvalósul. 

Csak én vagyok itthon, se angolházi, se az interjú legépelése nincsen kész, beszélgetni is akarok emberkékkel meg hajat mosni... Ők meg fene tudja hol. Mármint mind a kettőt tudom, csak azt nem, hogy miért nincsenek már itt. Mindegy. Szerda van, nem túl jó a kedvem. Viszont Petra örült és jájj, ennek én is úgy, de úgy tudok örülni. Tomi meg nem honfoglalózik velem. Egyedül meg félek. Argh. 

Nem, nem, nem. Nem sajnáltatjuk magunkat! Szépen megírom a házit, elkezdem legépelni az interjút, és ha anya is megjön, akkor filmet nézünk. Vagy nem. De ez biztos. Különben is, ma ettem jégkrémet, egy szavam se lehet.

Túl vagyok a tankönyvosztáson. Vagy mi. Tudom, tudom, nincs is ennél érdekesebb. De ha úgy írom, hogy túléltem az első tankönyvosztást az új gimnáziumban, máris izgalmasabban hangzik, ugye? Hát nem, szerintem sem. 

Nem is volt valami nagy durranás. Fanni meg Tomi jöttek ide, a suli előtt megvártuk Petit, majd bementünk és elcsodálkoztunk a tömegen. Azt hittük, ha hamarabb ott vagyunk, mint a hivatalos kezdés, akkor semmi idő alatt végzünk. Nem így lett.

Már ott sorakozott előttünk egy kisebbfajta sor, de szerencsére a portától indultunk, ami még mindig jobb, mintha a folyosó végéről kezdtünk volna. Megbeszéltük, hogy kinél mennyi pénz van (természetesen nálam volt a legkevesebb), majd csökkenő sorrendben beálltunk egymás mögé. Nem paráztam azon, hogy elég lesz-e, tudtam, hogy nekem úgysem kell annyit fizetnem mint a többieknek, hiszen nővérem könyveinek egy része megfelel nekem is. 

Sorra kerültem, mondtam a nevem és az osztályom (9. C, tejóég!), aláírtam, majd mondtam, hogy Pankával minden rendben, épp gólyatáborozik, köszöni szépen, átadom az üdvözletet. Ilyen ez, ha van egy nővére az embernek...

Bepakoltuk a táskákba, majd indultunk, Petrával összefutottunk a suli előtt, ő jött velünk, páran leszakadtak, többiek elkísértek a papír-írószerboltba, majd jöttünk hazafelé, ház előtt könnyes búcsút vettünk egymástól. Itthon kipakoltam, szentségeltem az irodalomkönyv miatt, most pedig matekozni fogok. Bizony.

Cél a jobbik matekcsoport, köszönöm szépen a szíves figyelmet.