Az előbb szomorúan ébredtem rá, hogy sosem leszek az a lány, aki átszellemülten cigarettázik egy csésze kávé mellett, pusztán abból az okból kifolyólag, hogy nem szeretem a kávét és nem is dohányzom. Pedig fílinges lenne, és igazán illene az egészhez valami cuki szőrmók egyszerre művészéstudós kedves és olyan szépek lennénk, csak hát én sehol sem vagyok az elvárásaimhoz képest és nyár van és este Kiscsillag koncert, addig pedig Feltámadást olvasok.

Na többek között ezért sem.

Éljen. Az általános emberi magatartáshoz híven itt ülök és panaszkodom a teendőim sokaságáról, valamint az időhiányról, ahelyett, hogy a teendőimet végezném szorgalmasan, de ugye én miért tennék olyat.

Az interjú legépelésén, a pályázat, esetleg a házi megírásán túl annyival érdekesebb dolgok vannak. Például a gráfelmélet, vagy A kozmosz éneke, vagy az Oscar elemzése. Annyira érdekel mind, és ímmel-ámmal foglalkozom is velük, de igazából nagyon egyikkel sem.

Valahogy nem lep meg.

I wish somebody would tell me I'm fine

Jókedvem van, mert a barátaimmal voltam és mert van fagyim.

Az élet szép.

Karácsonyi összegzés

Az újévi az túl kommersz lenne...

Kezdjük a rosszal:
Szandi nem jön
Nincs meg a Hollywood Hírügynökséges pulcsim*
Nincs hó
Nem láttam sem a Blájen életét sem a Gyalog galoppot

Folytassuk a jóval:
Itt van a kiscsalád
Gyros lesz az ebéd
Kaptam két könyvet karácsonyra és mind a kettő nekem való
Tegnap csináltam forralt bort és finom lett
Barátok jóvoltából gazdagabb vagyok egy Beatleses bögrével és egy Beatleses jegyzetfüzettel
Tegnap nyertem társasjátékban
Készen vagyok a németházival
Tudok olvasni (sokat)

Fejezzük be a legjobbal:
Ma este Quimby koncert!

Szóval sokkal több a jó, örülni való, mint a rossz, pár nap késéssel megérkezett a karácsonyi hangulatom, mindent és mindenkit szeretek, örülök, olyan vagyok, mint aki kicsit többet ivott a kelleténél, azt is mondhatnám, hogy minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel megvagyok elégedve.

*Ez egy érdekes történet. Az úgy volt, hogy viszonylag hosszas gondolkodás után hirtelen felindulásból megrendeltem egy férfi S-es fekete HH pulcsit az Úr 2012. évében október hó tizedik napján, ami szerdára esett. Tehát megrendeltem és örültem a fejemnek, hogy jajjdejó, legalább egy karácsonyi ajándéknak biztosan tudom a kilétét. Hogy hogy nem, már pénteken megérkezett, örömködtem és szerencsére, vagy a rendkívüli meggyőzőképességemnek köszönhetően a hétvégén nálam lehetett a 24 órás vetélkedő miatt. Akkor még megvolt. Elvittem, nem viseltem, hazahoztam, szeretgettem, felvettem, majd le, így telt a vasárnap. Aztán hétfőn eszembe jutott, hogy ez igazából karácsonyi ajándék, ergo nem kéne hogy nálam legyen. Így szépen visszaraktam a borítékba, majd odaadtam idösapámnak. Elvileg.

Aztán hétfőn kiderült, hogy nincs meg. Először azt hittem, hogy apa csak szórakozik velem, de nem, megnézte mindenütt (elvileg!), és nincs meg. Akkor szenteste még ajándékosztás előtt átnéztem a mi szekrényeinket, de nem. Sehol sincs. Gondoltam a garázsra, de nem valószínű, hogy ott van. Jelenleg senki nem keresi, nekem hiányzik, mert tudom milyen jó érzés, ha nálam/rajtam van, és nem, nem vicces, hogy az egyik (talán legjobban várt) karácsonyi ajándékomat nem kaptam meg. És most nem arról van szó, hogy itt panaszkodom, miközben sok szép dolgot kaptam ajándék gyanánt, miközben néhány családnak még töltött káposztára sem telik (egyébként nem töltött káposztát kell enni karácsonykor, hanem halászlevet, csak szólok). Egyszerűen csak szükségem van rá, és sokkal rosszabb úgy várni valamire, ami talán meg sem lesz, amikor tudom hogy már megvan, itt van, csak nem tudom hogy hol és nem lehet az enyém; mint úgy várni valamire, hogy láttam valahol és ábrándozok arról, hátha az enyém lesz. 

Ez egyszerűen szar érzés na. Poén, nevetséges, szinte természetes, hogy ilyen megesik velünk, de azért mégis jó lenne, ha meglenne. Tényleg.

Az mennyit árul el rólam, ha írásban kérlelem magam, hogy tanuljak?

Hja, valahogy így állunk. Állok.

Gondolkoztam azon, hogy írjak-e sok-sok mondatot attention seeker módban, de inkább elvetettem az ötletet. Bőven elég az, hogy van blogom. Meg twitterem. Meg facebookom. 

Hadd jegyezzek meg annyit, hogy tegnap csodaszépen esett a hó, képzeletben úgy tapsikoltam, mint egy retardált fóka, és rájöttem, hogy az osztálytársaim puhányak. Az természetes, ha télen, hidegben fázik az ember. Én is fázom, a rengeteg réteg ruha ellenére is, de a friss levegő mégiscsak fontosabb. De nem. Legyen jó meleg és pusztuljunk bele az oxigénhiányba. Ha kinyitom az ablakot/ablakokat, pár másodperc alatt már hárman ordibálnak rám és csukják be az ablakot. Biztos nekik van igazuk. Nem.

Bármennyire is a város, és talán a megye legjobb gimnáziumába járunk (a tanulás szót nem kockáztatnám meg, elég csak magamból kiindulni), még gondolkodni sem képes a többség. 

*arrogáns-lenéző-ideges mode on* 

Van egy lány, tök aranyos, szimpatikus volt már az elején is, most is, de azzal a megjegyzésével miszerint azt hitte, hogy, okoska vagyok, de aztán rájött hogy tök cuki vagyok nem tudok mit kezdeni. Kurvára nem kéne lenézni azt, aki tud. Gondolkodni, válaszolni a kérdésekre, megírni egy legalább négyes dolgozatot. Nem mondom, hogy másra számítottam, mert nem, de azért reménykedtem egy kicsit. Az a baj, hogy a suliban nagy többségében vannak a pávák, meg a csinivagyoknééézdcsini lányok, vannak azok, akik tényleg tanulni jöttek ide, mert hallották hírét, és mivel vidékiek, nagyon tepernek, és vannak a többiek. Köztük én is. Ha már elkezdtem, fejezzem is be. Felbasz az ilyen hozzáállás. Nem mondom, hogy buták, mert nem, de valahogy semmi affinitásuk nincs, nem hogy a tanuláshoz, de még a tudáshoz sem. Semmi. Aki nagyhangú és poénkodik, és buta, mint egy marék szárított lepke és ezen röhög is, az faszagyerek, le a kalappal. Aki értelmes, és neadjisten, nincs négyesnél rosszabb jegye, az már stréber. Remek. 

“Az emberek kezdenek büszkék lenni rá, hogy nem szoktak gondolkodni. Egy ismerősöm olyan fölénnyel és lenézéssel bizonyítgatta nekem, hogy ő nem ért engem, mintha ez reám nézve volna megszégyenítő és nem őrá nézve.”

/Karinthy Frigyes/

Lehet igaza volt a némettanárnak, amikor azt mondta, hogy nem csodálkozik azon, hogy nem akarnak ennyi léhűtőt egyetemre engedni. Három éves képzést elvégzi öt év alatt, örül, mert van egy diploma a kezében, de nincs tudás a papír mögött. Ilyen emberekre tényleg nincs szükség. Jó, az is egy dolog, hogy nem csak ez áll a keretszámok csökkentésének hátterében, de most nem erről kezdtem el okfejtést, és nem olvastam eléggé utána ahhoz, hogy csak úgy kijelentsek mindenfélét. 

Szóval bármennyire is szeretem az osztályomat -mert szeretem, tényleg jó érzés nap mint nap bemenni-, meg az iskolát, a többség hozzáállása valami vérlázító. Az sem nyugtat, hogy nem csak velünk van így, hanem a generációnkkal összességében. Tényleg. Tudom, tudom, mekkora a szám, csitri vagyok, stb. Nem bír érdekelni. Van bennem felsőbbrendűség-érzet néha, igen, de nem megalapozatlanul. Ha rossz jegyet szerzek, mert nem tanultam, igyekszem kijavítani, és ha az alapállapotom a konstans szarokbele az egészbe, a végén akkor is hozom a -magam által- elvárt teljesítményt, mert így tartom helyesnek. Más gondolom nem. Ő bajuk, de engem is érint, így annyira nem vicces. Hörr és morr mindenkire. *arrogáns-lenéző-ideges mode off*

Szóval ki kéne nyitni az ablakot. Valahogy így állunk. 

Ja meg úgy, hogy ma a fizikatanár az óra negyedében sóhajtozott a nem épp fényes jegyek miatt, jogosan. Nyelvi osztály lévén nem jeleskedünk a reáltárgyakban. Meg is kérdezte (??), hogy ki szeretne mérnök lenni, vagy épp műszaki egyetemre menni, netán orvosira, vagy jogra. Nem jelentkeztek sokan. Én sem. Mégpedig azért nem, mert kialakulóban van (azaz fogalmam sincs, hogy hol és mit akarok tanulni, egyáltalán akarok-e tanulni, és ha igen mit, és ha igen, hol). Viszont egy-két embernek hála eljutottam odáig, hogy a bölcsészekre is úgy tekintsek, mint csökkent értelmű egyénekre, holott magam is bölcsészalkat vagyok (aki titkon imádja a fizikát), és igazán semmi okom rá, hiszen a többségük hatalmas tudással rendelkezik, csak egy másik területen.

Nem akartam az egészből semmit se kihozni, inkább csak bennem volt, hogy megosztom felháborodásom tárgyát, mert tényleg egész ritkán vagyok rajtam kívül álló okok miatt ideges, de ha igen, akkor annak általában megvan az oka. Vagy nincs, de találok.

Meg kellett volna vennem a Beatles táskát a panoptikumban

Brühühü...

Ezt tessék meghallgatni!

Egyébként. Elvileg nincsenek önálló gondolataim, gyakorlatilag meg kellett volna vennem azt a táskát Londonban. Amúgy meg elvagyok, jelenleg egész sok csoki birtokosaként a kedvem is jó, a fizikát kezdem érteni, ha még tanulnám is... A napok továbbra is eltelnek, igyekszem korábban lefeküdni, ügyesebben beosztani az időmet és leszokni tumblrről. Ez egy fontos pontja az életemnek! Mivel cetliket nem írtam egy hete, fogalmam sincs mi történik velem, ami annyira nem vicces. Ja igen. Le lett vágva a hajam, normális kép még mindig nincs, meg minek mutogassam. Aztán aztán a Száll a kakukk fészkérevel továbbra sem haladok, hétfőn sütöttem muffint, nincs se kötőtűm, se fonalam, se olyan ismerősöm, aki meg tanítana kötni. Nehéz az élet.

De oly élveztes! 

Egyrészt itt a tél, havazik, van meleg kabátom, honlap jönnek lánykák hepajkodni, az Imagine dragons továbbra is fantasztikus, van sok csokim, ezt már mondtam, olyan jókedvem van, mindenki legyen olyan jókedvű mint én. 

Jajj. Tessék kiélvezni a decembert, meg a telet, meg a reggeli felkeléseket (kac-kac). Bölcs vagyok és tévedhetetlen, a humorom a régi.

Az érzelmek tényleg vicces dolgok

Miután tegnap leírtam érzelmi állapotomat, kipanaszkodtam magam, és megírtam a cikket, jobb kedvem lett. Mily meglepő, ez általában így szokott történni.
Reggel is viszonylag friss voltam, majd fejen találtak találni egy tolltartóval, de a helyzet annyira vicces volt, hogy csak mosolyogni bírok, ha belegondolok. Idei első hármasom (apa szavaival élve kezdek elkanászodni) kicsit lelombozott, de hamar túltettem magam rajta.

Ami a legfurcsább az egészben, hogy be kellett látnom, a kedvem egyenes arányosságban van a produktivitásommal. Ez viszont nem vicces. De nem is olyan szörnyű. Én meg semmitmondok.
Semmi új nincs a nap alatt.

Mi befolyásolja az etióp népvándorlást?

Nem vicces dolog a folytonos szemrángás, tényleg nem. Sem az önsajnáltatás, így annak itt és most véget vetek. Tényleg. Vagyis. Inkább semleges leszek, az úgyis nagyon egy nekem.

Másfél héttel el vagyok maradva magamtól, nem mondanám, hogy igyekszem behozni, de azért haladok. Mindig csak előre, különböző tempóban. Próbálom formálni magam, lehúzni a felesleges rétegeket, mint személyiség, mind megjelenés, mind gondolkodás terén. Bármennyire is szeretem a hangzatos szavakat, nagyon nem illenek hozzám. Viszont nehéz őszintének lenni, valahogy sosem sikerül azt írni, amit igazán gondolok. Nincs meg a kellő bátorság hozzá, na meg ez nem az a felület, ahol mindent megosztok. 

Igazából nem sajnálom. Ja igen, ennyit a pozitivitásról.

Na de. Most hogy kaptam egy-két vidító videót, a kedvem is jobb lett. És tízkor elmegyek aludni, hogy reggel fáradt legyek, nincs mit tenni, minél többet alszom, annál fáradtam vagyok, de hát mit tehetnék, imádok ágyban lenni. Puha meleg, van takaró, plüss fehéregér, meg mindenféle jó dolog, lehet benne aludni, úgyhogy igazán kellemes hely. Nagyon. 

Meg ez az este is az (litván). Én megy vicces vagyok. 

A szél.

Ma szünetben megállapítottuk volt osztály/jelenlegi évfolyamtársaimmal, hogy az osztálytalálkozóra harminc perces késéssel fogok megérkezni, és rögtön elkezdek majd kaját kunyerálni mindenkitől.
A poén az, hogy ebben van ráció.

Ha még nem mondtam volna...

Édesapa, imádlak!

De komolyan.

Hazaért, beszélgettünk, ki-ki ment a maga dolgára, szöszmötöltem a házikkal, ő olvasott, majd eszembe jutottak a dolgok és meséltem. Hogy kéne 24 órás vetélkedőre karton, meg matekra számológép. Erre megkérdezte, hogy mikorra. Mondom minél hamarabb, karton ráér, de honlap is lesz matek, igazából mindegy. Erre ő: jó akkor majd este megyünk.

És mentünk. Szokás szerint rám kellett várni, de miután kiléptünk az ajtón már minden gyorsan ment. Egészen az Intersparig, ahol nem találtunk számológépet. végigjártuk az egészet, majd a harmadik ember szerencsére útbaigazított minket. Akkor jöttünk rá, hogy már elmentünk előtte és pont szemmagasságban is volt, de nem láttuk. Azt a három fajta számológépet, amiből kettőt ki is lőttünk, mert nem elég profi. Hosszas (nem) tanakodás után úgy döntöttünk, hogy átmegyünk a Tescoba. Sajnos kimenetelnél megláttuk a sajtos pogikat és vettünk kettőt-kettőt, és ezzel ki is rúgtunk a hámból. Tesconál nagyobb volt a választék, viszont azok sem tudtak mindent, ami meg de, az volt az Intersparban is, csak négyezer (!) forinttal olcsóbban. Tébláboltunk, majd indultunk kifele, de mivel már odamenetelkor is szemeztünk a kínaival, szépen sorba álltunk választottunk és tisztességgel megvacsoráztunk. Hideg volt, a övé csípett, az enyém meg levesztette az ízét, de élveztük. Szóval vissza az Intersparba, böhöm nagy számológép leemelése, eltevése és pénztár. Ahol lehetett kapni étcsokis Snikercst száztíz forintért. Azt sem hagytuk ott. 

Többek között ezért is szeretek apával vásárolni. Meg mert lehet bolondozni. Megmutattam neki a méltóságteljes és félelemkeltő járásomat, kiröhögött, mert a legmagasabban levő kosarat vettem le, és sikeresen meggyőztem, hogy kocsikázzunk kicsit többet, csak hogy lássam én is, amikor a kilométeróra átvált 70 000-re. Mert az olyan szép. Szóval autókáztunk, mentünk két kört az egyik, három kört a másik körforgalomban, elszédültem, nevettem, jó volt. autót leraktuk, majd meneteltünk, elfordultunk kilencven fokkal, csak mind a ketten a másik irányba, a kulcsot majdnem az autóban hagytuk, de végül kiderült hogy nem, úgyhogy minden a legnagyobb rendben. George is (igen, már van neve a számológépemnek) rendben van, már csak azt kéne kitalálni, hogy hogyan működik.

Time goes you say? Ah, no! We go...

Ahj. Szép is ez a hétfő. 

Nem, nincs vele baj. A hétvégével sincs. Csak az idővel. Bele fogok zizülni az időbe. 

Egyrészt, három napon keresztül szinte null internet, amit ki is bírnék, a facebook nem érdekel... De a tumblr. Jajj, nagyon megszerettem, és ezzel a szeretettel együtt jár a függőség is, azt hiszem. Próbálok minél kevesebb embert követni, hogy végig tudjak menni a legutolsó általam kirakott posztig, de ez három nap után nem sikerülhet. Vagyis de, ha nem foglalkozom mással, viszont azt nem tehetem meg. Megint az a baj, mint a legtöbb alkalommal, hogy a határon állok, igazából nem vagyok socially awkward, de a társaság arca sem. És bármennyire is az a legnagyobb vágyam, hogy minél több filmet megnézzek, együttest megismerjek (Muford and sons jó úton halad a szerelem felé), és könyvet elolvassak, nagyon élvezem a társaságot is. 

Pénteken indultunk Bajára, a program az volt, ami mindig; délig alvás, evés, vásárlás (igaz, most csak a Müllerben), kivételesen háziírás, még több evés és alvás, huss. Vasárnap délután/este és jövünk haza. Itthon olyan gyönyörűen eltelt két óra a semmivel, hogy öröm volt nézni. Nem. Bármennyire is nevetségesen hangzik, nagyon rosszul éreztem magam tizenegykor még mindig tumblrön lógva, facebookozva, gondolkodva a mai napon és azon filózva, hogy megéri-e fennmaradni a legújabb Szirmai-videóig. Végül is sikeresen eltávolítottam magam, körülbelül féldélben már aludtam is, pedig bírtam volna még ott ücsörögni egy-két-három órán keresztül. Előző bejegyzésben az olvasásról panaszkodtam, az megoldódott, a Bajnokok reggelije még aznap este meglett, el is olvastam az utolsó oldalakat és belekezdtem Az idő rövid történetébe, amivel egész jól haladok. 

Idő. Na igen. Körülbelül három oldalanként agyfaszt kapok a könyvtől és a feltevésekről, persze abszolút pozitív értelemben. Idő. Ma is össze-vissza rohantam, délután beiktatva egy fél órás szundikálást, házit még nem sikerült írni, ellenben itt kotlani azt igen. Hogy zavar-e? Most hogy írok, nem. Kiírom magamból... Igen, elfolyt a napom, filmet is fogok nézni, úszott az esti gépezés, na bumm. Ezt tényleg nem sajnálom. akivel akarok, beszélek telefonon, holnap tudok tumblrt nézni... Csak rajtam múlik, hogy mire szakítok időt, és mennyit. Általában a mennyiségeken bukom el, de nagyon.

Sajnos egyetlen megoldást látok... le kell szokni az alvásról. Mert bármennyire is imádok aludni, a szervezetem még egy jó ideig bírni fogja a napi hat óra alvó állapotot. Ugyanis a szeretett internetemtől és könyveimtől nem vagyok hajlandó megválni. Szégyen, nem szégyen, tényleg így érzek. A beszédem kezd elkorcsosulni, az agyam meg tompul, érzékeim szintén, egyre kialvatlanabb leszek. Igen. Most úgy érzem, hogy megtehetem. 

Egyszer élünk, nem? Nos, én így élek egyszer.

Elvileg ma családi filmezés lesz, de a mostani állapotokból kiindulva nem valószínű, hogy megvalósul. 

Csak én vagyok itthon, se angolházi, se az interjú legépelése nincsen kész, beszélgetni is akarok emberkékkel meg hajat mosni... Ők meg fene tudja hol. Mármint mind a kettőt tudom, csak azt nem, hogy miért nincsenek már itt. Mindegy. Szerda van, nem túl jó a kedvem. Viszont Petra örült és jájj, ennek én is úgy, de úgy tudok örülni. Tomi meg nem honfoglalózik velem. Egyedül meg félek. Argh. 

Nem, nem, nem. Nem sajnáltatjuk magunkat! Szépen megírom a házit, elkezdem legépelni az interjút, és ha anya is megjön, akkor filmet nézünk. Vagy nem. De ez biztos. Különben is, ma ettem jégkrémet, egy szavam se lehet.

Jajj, hát én úgy szeretem a tumblrt!
Főleg most, egy jó nagy adag önbizalom növelő elolvasása után. Néhányan reblogolták egy csaj agymenéseit, nekem se kellett több, utánanéztem, és örültem a fejemnek. Főleg annak, hogy én nem vagyok ilyen. Mert persze, a káröröm sem valami szép dolog, az az alapgondolat, hogy a többségnél intelligensebb vagyok meg pláne, de az ilyeneknél nincs mit tenni, mert tényleg.
Igazából nem csinál mást, csak tölti fel magáról a képeket, és leírja, hogy mit csinált aznap, de mindezt valami hihetetlenül buta módon. Ja, és két pontos j-vel írja a milyt. 

Végeztem.