Végre!

Végre tudok gépnél lenni több, mint tíz percen át.

Végre tudok rendet rakni.

Végre tudtam aludni.

Végre olyan gyönyörű idő van, hogy még matekozni is kedvem lenne.

Végre látok valami reménysugarat (csak két tárgy nem lesz ötös elvileg).

Végre van időm írni.

Annyi minden történt elseje óta. Először is nagyon közel állok ahhoz, hogy szerelmes legyek. És akkor túl is estünk a csöpögős részleteken. Másodszor egyre jobban bírom a matekozást, bár az eredményeim még mindig elég gyatrák, de gyakorlás-gyakorlás-gyakorlás. Úgy tűnik (ha holnap felelek féléves anyagból kémián, akkor) csak két tárgyból nem lesz ötösöm félévkor. Bér az egyik matek, így rosszul indulok, de az eddigi év végi ötösök kimentenek. Úgyis a felvételi számít. Amit igyekszünk nem elrontani. Persze ez semmi ahhoz képest, hogy mások érettségiznek, vagy vizsgáik vannak. De elég nagy dolog. 

És apámmal már percenként ordítozunk egymással, puszta szeretetből. Az a jó, hogy a sok veszekedés, kiabálás, hülyézés mögött tényleg érzem a szeretetét, ami elég jól esik, csak a családom túlzásba viszi az aggódást, azt hiszem. Lassan már én is. Tegnap hihetetlenül morcos voltam, kicsit kiakadtam, bár egész csendesem önnön magamhoz képest, elmentem fürödni, majd kialudtam a mérgemet. lassan megírom a harmadik alvásról szóló bejegyzésemet is. Majd egyszer. Az alvás tényleg nagyon sok mindent megold. Meg a hajmosás. Meg a zene...

Ami még új fejlemény az az, hogy tumblrn élek és virágzok, valahogy mindig van időm egy-kettőt reblogolni. Ide írni mg nincs. Hát ja. De ez más. Ez a blog személyesebb és időt kell rá szánni. Olyan, mint a szerelem, vagy mint a szobanövény (a szerelmet és a szobanövényt John Lennon hasonlította össze egymással először, nem én).

És most ahelyett, hogy itt áradoznék a Pitagorasz-tétel szépségeiről, vagy a a szentjánosbogarak cirkulárisan polarizált fényéről inkább elmegyek pakolni, majd nagyon megtanulom a kémiát.