Hétfőn az iskola ajtajában már kezdtem elővenni a kulcsom...

Eltelt öt hét és otthon érzem magam. 

Persze egyre kevesebbet alszom, egyre többször csap fejbe a gondolat, hogy úristen mire vállalkoztam, minek vállalok el már megint mindent, de bírom, mert ez nagyon az eleje, ennél úgyis csak nehezebb lesz. És úgyis megoldom valahogy. Szóval nem panaszkodom. Reggelente fásult vagyok, délután bánatomban felzabálom nem csak a hűtőt, de a konyhában található élelmiszerek nagy részét is, tizenegyig oldom a fizikaházit telefonon keresztül és nem nagyon érek haza öt előtt. 

Viszont egyre inkább tudom a helyem az osztályban, egyre inkább kezdünk összetartani. Alakulnak a dolgok, meggyőződésem, hogy minden úgy, ahogyan kell. Persze ez a hajatmostam-nyugodtvagyok-estevanésmindenkész állapotom. Napközben ennél jóval idegesebben és kevésbé pozitívan fogalmaztam volna, de nyugtával dicsérjük a napot ugyebár... Távolról tényleg sokkal egyszerűbbnek tűnnek a dolgok. Példának okáért, már hétfőnként úgy érzem magam mint akit kimostak, legyen már péntek; és ez körül-belül a harmadik hét óta így megy... sajnos egyre több nap kelek fel úgy, hogy jajjne. Szerencsére nap végére tisztázom magammal, hogy unicum és békésen megyek aludni...

Mint például most. Vár rám a második szerelmem, az ágyam (az első George). Lassan az éjfélkor alvás kezd normális lenni. Most egy órával túlteljesítem magam, fantasztikus vagyok. 

És álmos.