szerda, február 13

Én ezt nem...

 Közeledett hozzá. Igen, elég erőt érzett most, hogy egyetlen ökölcsapással leterítse, maga alá teperje, üsse, ahol éri, cibálja haját, kitolja szemét, megölje, megölje.
(...)
Kezét pillanatra szeme elé tette. És most úgy rémlett neki, hogy ebben a derengésben igazán látja önmagát, azt, ami elmúlt és van, öreg csontjait, melyek ötvenkilenc éve szolgálták őt, és ki tudja, még meddig. Végtelenül szomorúnak látszott.
(...)
A részeg emberek röpülnek.
Csak a józanok hiszik, hogy ide-oda imbolyognak, ők valójában láthatatlan szárnyakon szállnak, s mindenhová előbb érnek, mint remélik.
Hogy közben múlik az idő, nem számít, mert nekik az nincsen, és nyilván a többiek csalódnak, kik ilyesmikkel törődnek.
Bajuk sem esik, mert a Szűz Mária kötényében hordozza a részeg embereket.
De a kapu kinyitása nehéz volt. Sokáig bajmolódott a kulccsal ide-oda forgatva a zárban, de nem akart kinyílni. Még tovább vesződött azonban a szoba ajtajával, míg rájött, hogy azt be sem csukták.
Dörmögve haladt befelé, káromkodott, hogy ebben a házban semmi sincs rendben, kilophatják a szemüket is, elrabolhatnak mindent.
Csakugyan, ilyen rendetlenség ritkán fordult elő.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése