Elkezdődött!

Mármint a tanév. hivatalosan is megnyitották, új diákokkal, új névvel, új tanárokkal, új élményekkel és a régi tanteremmel. Meg új elsősökkel, akik közül kifog kerülni valaki, aki az avatottam lesz. Már alig várom. Az előadás is jól sikerült, meg úgy az egész nap. Meleg volt, reggel az egész család jó hangulatban készülődött, és úgy is indult el, Quimbyt hallgattam, miközben pakolásztam, majd elment az áram, de visszajött. Már másfél fejezetet megírtam az angol olvasónaplóból, tanultam a szavakat és halvány lila segédfogalmam nincs arról, hogy miért írom eztetet le.  Viszont a mai nap legfontosabb eseménye: bejelentették, hogy lesz Angliába út! És úristenúristenúristen! Ez ez ez fantasztikus. Persze semmi sem biztos, de nagyon szeretném, és ha karácsony-ballagás-szülinapi ajándék helyett ezt kapom az egész családtól, akkor megoldható. Szerintem. Nagyon remélem, hogy igen.

Szóval most ott tartok, hogy repesek az örömtől, mert az új társalgástanárunk brit. Aki ismer az tudja, hogy ez mit jelent a számomra, aki meg nem, annak annyit mondok, hogy imádom Angliát, meg egész Nagy-Britanniát, a nyelvüket, az embereket, a zenéjüket, a humorukat és úgy majdnem mindent. Mostanában a nyelvet. Ha valaki szépen beszéli (tehát brit, és akkor elvan intézve a dolog) akkor gyönyörű, és nem csak egy világnyelv, ami semmilyen és ezért tudja mindenki.... Szóval, szeretném.

De most itt vagyunk Magyarországon és a tanév elkezdődött (szerintem a Roxfort expressz még nem érkezett meg, de csak órák kérdése, és a gólyák csónakokon fognak átkelni az iskoláig, hogy ott beoszthassák őket a házaikba... Egyébként ma húsz éve, hogy Harry, Ron és Hermione először utaztak a Roxfortba) és én jól érzem magam. Egyszerűen csak jól érzem magam, és ez épp elég.