szüret (?)

Suhanc bejegyzését olvasva eszembe jutott, hogy milyenek voltak azok a hétvégék, amikor a nagypapám még élt. Mondjuk ősszel. Mert neki is volt szőlője, igaz, csak a kertben, de az is épp elég volt a családnak. Hogy leszüreteljük, egy részéből mustot, bort csináljunk, a többit meg megegyük, elajándékozzuk. Mióta nincs már papa, nincs már meg a ház. Azóta érzem, hogy mennyire is szerettem ezt az időszakot. Nekem ez votl az 'igazi' gyerekkorom, ha mondhatok ilyet. Persze, a gyerekkor még most is tart, de már nem ugyanaz. Imádtam náluk lenni, még epret szedni is, pedig közben füstölögtem rendesen, mert szúrt a levele és sok volt a szúnyog, de tudtam, hogy megéri, mert utána az összes epret mi ettük meg. Ott volt a kertben minden. A szőlő, a sorok közt eper, paprika, paradicsom, számtalan gyümölcsfa, a kert másik részén két diófa, kukorica, borsó, bab, hagyma, minden. És papa főzött, húslevest, néha halászlevet, bár az a néha elég rendszeres, és persze karácsonykor együtt főzték apával kint az udvaron, mint két hajléktalan, úgy néztek ki. 

 Szóval a szüret. Emlékszem, hogy egyszer metszőollóval vágtam el a fürtöket a száruktól, amikor az egyik levélen megláttam egy kis zöld békát. Tetszett, de amint észrevette, hogy megmozdultam, gyorsan elugrott. Én meg hátrahőköltem, mert hirtelen történt. Szerintem egész este azt meséltem a családnak. És a pince illata! szerettem oda járni, féltem lemenni a lépcsőn, mert nagy rések voltak a fokok között, de mindig megtettem. Egyszerűen jó volt ott lenni. Igazából papa volt az egyetlen ember, akire mindig is hallgattam és igazán tiszteltem. És ő volt az egyetlen, akire hallgattunk, ha veszekedtünk. És ebédkor vagy vacsorakor mindig zongorázott nekünk valamit. Karácsonykor meg karácsonyi dalokat tanított Pankának. És délután mindig aludt, lényegében délután mindenki aludt, kivéve mamát, Pankát, meg engem. És amikor kész lett a kávé (bár ő nem kávézott, de a délutáni kávénál ott volt a pohár borával), akkor szólt valamelyikőnknek, hogy meséljünk neki. Bármit meséltünk is, ő meghallgatta és mondott rá valami kedveset, majd felkelt. Szerettem a zöld kardigánját, a téli hajléktalan öltözékét, a vicces madárijesztőit, a leveseit, ahogy megölelt és őt magát. Bár őt magát még mindig szeretem és szeretni is fogom, mert nekem ő votl az egyetlen nagypapám.

Igazából a szüretről szerettem volna írni, de már meg sem lepődöm azon, hogy nem az kerekedett ki belőle, amit szerettem volna. Végül is nem baj, hogy megírtam. Csak valahogy kevésnek érzem. Ha már papáról van szó, igazán megírhatnék ötven oldalt is és még lenne miről. Emlékekről, gondolatokról, dalokról, filozófiáról, ételekről, borról, nevekről és legfőképp a szeretetről.