Most, hogy csak szimplán vagyok fáradt, és nem úgy nézek ki, mint egy zombi... most van kedvem írni. Csak az a gond, hogy ez a 24 óra olyan, mintha nem is lett volna. Igen, ez a 24 óra inkább 33 óra volt. Oké, elfáradtunk, másodikok lettünk, festékes az összes akkor rajtam levő cucc, satöbbi satöbbi, de ez akkora élmény volt, hogy nem is találok szavakat. Ötven ember beleadott apait-anyait, együtt játszottunk, rohangáltunk és nem utolsó sorban szórakoztunk egy napon keresztül. Hihetetlen érzés.

Emlékek elveszve, kavarodva vannak csak meg, néha eszembe jut egy-kettő, gyorsan elhadarom annak, aki a közelembe van és pörgök. Részben, legalább is. Amúgy meg végigásítom a napot és érzem, hogy bárhol-bármikor el tudnék aludni.

De megérte. Újracsinálnám az egészet, jövőre is mindenképp megyek. Jajj, nagyon!!!

Holnap 24 órás vetélkedő!

El sem hiszem!
Jájj.

Hétfőn az iskola ajtajában már kezdtem elővenni a kulcsom...

Eltelt öt hét és otthon érzem magam. 

Persze egyre kevesebbet alszom, egyre többször csap fejbe a gondolat, hogy úristen mire vállalkoztam, minek vállalok el már megint mindent, de bírom, mert ez nagyon az eleje, ennél úgyis csak nehezebb lesz. És úgyis megoldom valahogy. Szóval nem panaszkodom. Reggelente fásult vagyok, délután bánatomban felzabálom nem csak a hűtőt, de a konyhában található élelmiszerek nagy részét is, tizenegyig oldom a fizikaházit telefonon keresztül és nem nagyon érek haza öt előtt. 

Viszont egyre inkább tudom a helyem az osztályban, egyre inkább kezdünk összetartani. Alakulnak a dolgok, meggyőződésem, hogy minden úgy, ahogyan kell. Persze ez a hajatmostam-nyugodtvagyok-estevanésmindenkész állapotom. Napközben ennél jóval idegesebben és kevésbé pozitívan fogalmaztam volna, de nyugtával dicsérjük a napot ugyebár... Távolról tényleg sokkal egyszerűbbnek tűnnek a dolgok. Példának okáért, már hétfőnként úgy érzem magam mint akit kimostak, legyen már péntek; és ez körül-belül a harmadik hét óta így megy... sajnos egyre több nap kelek fel úgy, hogy jajjne. Szerencsére nap végére tisztázom magammal, hogy unicum és békésen megyek aludni...

Mint például most. Vár rám a második szerelmem, az ágyam (az első George). Lassan az éjfélkor alvás kezd normális lenni. Most egy órával túlteljesítem magam, fantasztikus vagyok. 

És álmos.

Van valami szomorú az őszi estékben.
De azért akadnak örömforrások is.

Ha szép idő van, a szüleim gyakran kimennek a jó öreg Allie sírjához, és visznek virágot. Egyszer-kétszer elmentem velük, de aztán beszüntettem. Először is rossz volt abban a hülye temetőben látni Allie-t. Hogy körül a halottak, sírkövek, meg minden. Ha süt a nap, még nem is olyan rémes, de kétszer -kétszer!- akkor voltunk kinn, mikor éppen esni kezdett. Iszonyú volt. Esett az eső a sírjára, esett a fűre a hasán. Mindenre esett. A látogatók mind ész nélkül rohantak a kocsijukhoz. Ez az, amitől majdnem kiborultam. A látogatók elszaladhatnak a kocsijukhoz, bekapcsolhatják a rádiót, meg minden, aztán elmehetnek valami jó helyre ebédelni - mindenki, csak Allie nem. Ezt nem bírtam elviselni. Tudom, hogy csak a teste van a temetőben, a lelke az égben van, meg a többi link sóder is, mégse bírtam elviselni. Bár ne lenne ott. Te nem ismerted Allie-t. Ha ismerted volna, értenéd, mit gondolok. Ha süt a nap, nem olyan rossz, de a nap csak akkor süt ki, amikor akar,

Ha még nem mondtam volna...

Édesapa, imádlak!

De komolyan.

Hazaért, beszélgettünk, ki-ki ment a maga dolgára, szöszmötöltem a házikkal, ő olvasott, majd eszembe jutottak a dolgok és meséltem. Hogy kéne 24 órás vetélkedőre karton, meg matekra számológép. Erre megkérdezte, hogy mikorra. Mondom minél hamarabb, karton ráér, de honlap is lesz matek, igazából mindegy. Erre ő: jó akkor majd este megyünk.

És mentünk. Szokás szerint rám kellett várni, de miután kiléptünk az ajtón már minden gyorsan ment. Egészen az Intersparig, ahol nem találtunk számológépet. végigjártuk az egészet, majd a harmadik ember szerencsére útbaigazított minket. Akkor jöttünk rá, hogy már elmentünk előtte és pont szemmagasságban is volt, de nem láttuk. Azt a három fajta számológépet, amiből kettőt ki is lőttünk, mert nem elég profi. Hosszas (nem) tanakodás után úgy döntöttünk, hogy átmegyünk a Tescoba. Sajnos kimenetelnél megláttuk a sajtos pogikat és vettünk kettőt-kettőt, és ezzel ki is rúgtunk a hámból. Tesconál nagyobb volt a választék, viszont azok sem tudtak mindent, ami meg de, az volt az Intersparban is, csak négyezer (!) forinttal olcsóbban. Tébláboltunk, majd indultunk kifele, de mivel már odamenetelkor is szemeztünk a kínaival, szépen sorba álltunk választottunk és tisztességgel megvacsoráztunk. Hideg volt, a övé csípett, az enyém meg levesztette az ízét, de élveztük. Szóval vissza az Intersparba, böhöm nagy számológép leemelése, eltevése és pénztár. Ahol lehetett kapni étcsokis Snikercst száztíz forintért. Azt sem hagytuk ott. 

Többek között ezért is szeretek apával vásárolni. Meg mert lehet bolondozni. Megmutattam neki a méltóságteljes és félelemkeltő járásomat, kiröhögött, mert a legmagasabban levő kosarat vettem le, és sikeresen meggyőztem, hogy kocsikázzunk kicsit többet, csak hogy lássam én is, amikor a kilométeróra átvált 70 000-re. Mert az olyan szép. Szóval autókáztunk, mentünk két kört az egyik, három kört a másik körforgalomban, elszédültem, nevettem, jó volt. autót leraktuk, majd meneteltünk, elfordultunk kilencven fokkal, csak mind a ketten a másik irányba, a kulcsot majdnem az autóban hagytuk, de végül kiderült hogy nem, úgyhogy minden a legnagyobb rendben. George is (igen, már van neve a számológépemnek) rendben van, már csak azt kéne kitalálni, hogy hogyan működik.

Elmennék most már egy másik helyre

szóval nem-e lehetne-e?

Holnaptól gyűjtöm a boldog pillanatokat egy befőttesüvegbe. 

Csak kéne szerezni egy befőttesüveget. 

"Hétfő van és elseje van, és nem kezdek elölről semmit. Már csak azt szeretném folytatni, jól-rosszul, cepekedve, krákogva, nyögve, okuláréval és élesre köszörült műszerekkel, amit elmúlt hétfőn kezdtem. Már nem akarom hétfőn és elsején megváltani, sem felrobbantani a világot. Már csak élni szeretnék e világban, hétfőn és elsején is, pontosan addig, amíg elvégzem a munkám és teljesítem kötelességem. Ilyen szerény vagyok? Nem, ilyen becsvágyó vagyok, hétfőn és elsején." 

/Márai Sándor/

Bármennyire is tetszik ez az idézet, nem élek így. Igenis szükségem van az újabb esélyekre, az újabb határokra, a tiszta lapra, a reményre. Ahogy a legtöbb embernek. Szeretem a lehetőségeket. Nem mondom, hogy ki is használom mindet, mert nem. És pont ezért szeretem őket annyira. Ha az előző 480 247 331 lehetőséget elszalasztottam, akkor is lesz még ugyanennyi. Biztonságot ad. 

Tessék nyugodtan a 30y zenekart okolni, ők hozták ki belőlem az ilyen gondolatokat. Egyszerre nagyon örülök neki, és kicsit rémisztő is, de eltelt egy újabb hónap. Szóval holnaptól cetlizzük a nap vidám történéseit, egyébként minden marad a régiben. Ahogy szokott.