Micsoda dolgok, kéremszépen

Igaza volt tumblrön az egyik lánynak. Míg régebben attól féltünk, hogy az internetről ránk találnak emberek, manapság attól rettegünk, hogy az ismerőseink megtalálnak minket a világhálón. 

Nem akartam nyilvánosságot facebookon, csináltam twittert. Éljen, facebook bejegyzéseim csökkentek, amit oda kirakok, annak viszont mindig van értelme, vagy aranyos, vagy szimplán jó zene. Twitteren kiélhetem magam, úgysem tud meg rólam senki semmi fontosat, csak a a lényegtelen hülyeségeimet, idézeteket, linkeket rakok ki. És azért twitterre, mert -magamból kiindulva- facebookon tényleg senkit nem érdekel az időjárás, a körmöm színe, vagy épp az, hogy kiteregettem.

Igen, ilyeneket is kiírok twitterre, de pont azért oda, mert csak az követ, akit érdekel. Eddig azon sajnálkoztam magamban, hogy miért nincs több követőm, erre lett egy pár. Igen, 47, világuralomra fogok törni velük, komolyan. A problema csak az, hogy a fele ismerősöm és én nem követem őket, mert nem érdekel a csipogásuk. Én bajom.

Szerintem blogom régebb óta van, mint facebookom és nagyon jól van így. Szeretem, enyém, nem reklámozom, itt több az ismeretlen, mint az ismerős és ez remélem ilyen állapotban is fog maradni. Tumblr meg tumblr. Kész, addikt lettem, azt használom a legtöbbet, imádom, már értem a rendszerét, azt reblogolok, amit akarok és szép az oldalam. Csak a vizuális kielégülésem miatt csináltam és abszolút megérte.
Ott követhetnek is, örülök neki. Csak ez én édes, egyetlen blogomat hagyják meg nekem és a kedves ismeretleneknek. Mondjuk, ha netalán tán ide is jönnének hódítani, akkor sem esnék kétségbe, ugyanis füzet, toll van, írni is tudok kézzel, megoldom. De azért jó ez a kis szigetecske, a nagy és csúnya internet vad tengerén. Ámen.

"A blog a legnagyobb nyilvánosság előtt gyakorolt magány."