vasárnap, szeptember 25

szüret (?)

Suhanc bejegyzését olvasva eszembe jutott, hogy milyenek voltak azok a hétvégék, amikor a nagypapám még élt. Mondjuk ősszel. Mert neki is volt szőlője, igaz, csak a kertben, de az is épp elég volt a családnak. Hogy leszüreteljük, egy részéből mustot, bort csináljunk, a többit meg megegyük, elajándékozzuk. Mióta nincs már papa, nincs már meg a ház. Azóta érzem, hogy mennyire is szerettem ezt az időszakot. Nekem ez votl az 'igazi' gyerekkorom, ha mondhatok ilyet. Persze, a gyerekkor még most is tart, de már nem ugyanaz. Imádtam náluk lenni, még epret szedni is, pedig közben füstölögtem rendesen, mert szúrt a levele és sok volt a szúnyog, de tudtam, hogy megéri, mert utána az összes epret mi ettük meg. Ott volt a kertben minden. A szőlő, a sorok közt eper, paprika, paradicsom, számtalan gyümölcsfa, a kert másik részén két diófa, kukorica, borsó, bab, hagyma, minden. És papa főzött, húslevest, néha halászlevet, bár az a néha elég rendszeres, és persze karácsonykor együtt főzték apával kint az udvaron, mint két hajléktalan, úgy néztek ki. 
 Szóval a szüret. Emlékszem, hogy egyszer metszőollóval vágtam el a fürtöket a száruktól, amikor az egyik levélen megláttam egy kis zöld békát. Tetszett, de amint észrevette, hogy megmozdultam, gyorsan elugrott. Én meg hátrahőköltem, mert hirtelen történt. Szerintem egész este azt meséltem a családnak. És a pince illata! szerettem oda járni, féltem lemenni a lépcsőn, mert nagy rések voltak a fokok között, de mindig megtettem. Egyszerűen jó volt ott lenni. Igazából papa volt az egyetlen ember, akire mindig is hallgattam és igazán tiszteltem. És ő volt az egyetlen, akire hallgattunk, ha veszekedtünk. És ebédkor vagy vacsorakor mindig zongorázott nekünk valamit. Karácsonykor meg karácsonyi dalokat tanított Pankának. És délután mindig aludt, lényegében délután mindenki aludt, kivéve mamát, Pankát, meg engem. És amikor kész lett a kávé (bár ő nem kávézott, de a délutáni kávénál ott volt a pohár borával), akkor szólt valamelyikőnknek, hogy meséljünk neki. Bármit meséltünk is, ő meghallgatta és mondott rá valami kedveset, majd felkelt. Szerettem a zöld kardigánját, a téli hajléktalan öltözékét, a vicces madárijesztőit, a leveseit, ahogy megölelt és őt magát. Bár őt magát még mindig szeretem és szeretni is fogom, mert nekem ő votl az egyetlen nagypapám.
Igazából a szüretről szerettem volna írni, de már meg sem lepődöm azon, hogy nem az kerekedett ki belőle, amit szerettem volna. Végül is nem baj, hogy megírtam. Csak valahogy kevésnek érzem. Ha már papáról van szó, igazán megírhatnék ötven oldalt is és még lenne miről. Emlékekről, gondolatokról, dalokról, filozófiáról, ételekről, borról, nevekről és legfőképp a szeretetről.

6 megjegyzés:

  1. Te Tékozló Angyal..!
    Ez egy nagyon kedves bejegyzés tőled. Ahogy mesélsz a nagyapádról, nekem is eszembe jut az egyik papám, aki sajnos már régen nincs velünk... De most ez boldogan jutott eszembe, mert te is olyan szép dolgokat írsz minderről.A szüretről is, persze, de a szeretetről (ahogy mondod végül), főleg. ..és örülök, hogy valahogy én jutottam mindezt eszedbe.
    Jó éjszakát.. :)

    VálaszTörlés
  2. Ez jól esett. És ha úgy vesszük, akkor ez egy kölcsönös emlékezet visszahozás volt. Úgy látszik, a nagypapák már csak ilyenek. Én köszönöm!

    VálaszTörlés
  3. Köszönöm ezt a bejegyzést, nekem a mamák jutottak eszembe erről. Mama húslevese, amit nagyon szerettem, másik mama főztje, úgy minden. Ők sincsenek már velünk régóta, de mindig eszembe jut egy-egy nap vagy esemény után: vajon ők mit szólnának mindehhez? Leggyakrabban azonban arra gondolok, mennyire szeretnék Petrát, aki sajnos nem ismerte őket. De ha van Menny, és hát ugye miért ne lenne, akkor onnan biztosan épp most is néznek minket egy Maxutov Skywatcher távcsővel, meg lehet egy Nikonnal is.
    Most úgy nagyon jó érzés kerekedett bennem, ezért köszönettel tartozom Tékozló Angyalnak, akinek ilyetén való mélyenszántó gondolatai, és az eredeti témától ily tökéletesen való eltérése nem lep meg - sőt, ez az, mi igazán jellemzi őt. Még ha el is tér valahonnan, a végállomás legalább annyira jó, ha nem jobb, mint az eredeti.
    Egy szóval: Köszönöm! :)

    VálaszTörlés
  4. Talán nem is nekem, hanem a mi csodálatos felmenőinknek köszönjük meg, hogy voltak/vannak nekünk.

    VálaszTörlés
  5. Ebben teljesen egyetértek. A blogbejegyzés linkjét megjeleníthetem az én blogomban, mint utalás? Mert megihletett, és egy egész szép iromány kerekedett belőle.

    VálaszTörlés